Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Jsir 3,22-23a
Fura szó az irgalom. Erős vallásos felhangja van, „normális” beszédben igen ritkán használt manapság. A szótárak szerint jelent együttérzést, szolidaritást, (bűn)bocsánatot, szánalmat, mindenesetre a szeretet, hűség, jóság fogalomkörhöz tartozik.
A kegyelemmel szintén rokon, egy meghatározás szerint „az irgalom azt jelenti, hogy Isten nem büntet meg a bűneinkért, bár megérdemelnénk, míg a kegyelem azt, hogy Isten megáld minket, bár nem érdemeljük meg”. Más meghatározás szerint „A görög eleos (irgalom) főnév mindig a bűn következményeként megnyilvánuló fájdalomra, nyomorúságra és ínségre irányul; míg a charis (kegyelem) magára a bűnre és vétekre. Az egyik enyhet hoz, a másik megbocsátást, az első orvosol, gyógyít, segít, míg a második megtisztít és megújít.”
Noszóval mi is ebből a lényeg? Mindenképpen az élmény. Amikor nem arról van szó, hogy én milyen vagyok (általában persze nem (elég) jó) –, hanem arról, hogy a másik tőlem – és állapotomtól, minőségemtől, teljesítményemtől stb. – függetlenül jó és az is marad irányomba. A viszonyunkat a másik hűsége, pozitív irányultsága határozza meg, azzal együtt, hogy nem idealizál minket, nem tesz úgy, mintha olyanok lennénk, amiként kezel. De mégis úgy kezel.
Bátorítás ez, amitől persze a nehézségeink, teendőink és felelősségeink, fájdalmaink és kiábrándultságaink megmaradnak – de meg tudjuk látni az irgalom megnyilvánulásait is. És jó, ha nem csak Isten megnyilvánulásaiban, hanem embertársaink felől is érzékelünk ilyet, az mindig erőt ad. Hát még, ha magunkban is tetten érjük… Hiszen irgalmasnak lenni is élmény…
