Meghatározó kiábrándulás, mikor találkozunk a végességgel. A végesség tudása szembesít a tudás végességével is.
A sokat hivatkozott Dunning-Kruger hatás az az élmény, mikor ismerkedünk valamivel, és igen kis belekóstolás esetén is nagyon magabiztossá válunk. Grafikusan ábrázolva igen hamar eljutunk a hülyeség hegyére – ami ráadásul a csúcsot mutatja határozottságunk mértékében – és jó esetben szembesülünk végességünkkel. Aki nem szembesül, az magabiztos maradhat és látjuk ahogy hozzáértés nélkül is tudja a tutit. A realistább többség viszont észreveszi korlátait és visszazuhan a bizonytalanság és csodálkozás szakadékába, és szép lassan építkezve növeli tudását. Ez a felépített tudás már jóval cizelláltabb, viszont nem is olyan magával ragadó, viszont határozottsága megalapozott.
Pedig a mindentudás kellemes. A többiek lenézését megengedő felsőbbrendűségen túl kapunk egy érthető és kiszámítható világot. Mindennek értelme van, és ezt az értelmet mi értjük – még ha csak valami részterületről van is szó. Ez egy komoly biztonságérzetet nyújt. Agyilag hiába tudjuk, hogy nem tudhatunk mindent, érezhetjük úgy, hogy ami számít azzal képben vagyunk, a többi meg miért is érdekelne? Nagyvonalúan eltekinthetünk természettudományi, társadalomtudományi, művészeti, vallási, filozófiai műveltségünkön túl a közösségünk vagy családunk aktuális dolgainak ismeretétől.
Lehet megnyugtató a tudatlanság is? Bele lehet nyugodni, meg hát muszáj, de akár ösztönző is lehet, ha nem irigységet érzünk, hanem motivál minket a nálunk tájékozottabbak ismerete. Nem saját – aktuális – határunkat, korlátozottságunkat látjuk, hanem a mások által megmutatott lehetőséget. És eldönthetjük, szánunk-e időt, munkát, energiát ez irányú fejlődésünkre, vagy ugyanezt másra fordítjuk.
A lényeg talán, hogy gazdálkodjunk bölcsen a tudásunkkal is – végességét figyelembe véve gondoljuk át, mit és mennyire akarunk tudni. Bármi lehet jó, minden tudás lehet hasznos, és jól érezhetjük magunkat annak korlátozott voltával is, ha tényleg magunkévá válik.
