A találkozások, beszélgetések gyakran hasonlóan zajlanak, elhangzik a tuti, a kinyilatkoztatás, akár mindkét részről. Kérdés persze, hogy ezek mennyiben találkozások, beszélgetések, amikor a másik csak alibi a megnyilvánulásra. Hiszen a felek nem hatnak egymásra, aki csak ürügy a kijelentésekhez. Eszmecseréről szó sincs, mivel mindenki marad a saját eredeti eszméjénél. Kevéssé látszik a kölcsönösség és egyenrangúság.
Node amiről mindez eszembe jutott, hogy egy kis csoportban valaki mondott valamit, hogy hogy érzi magát, mire a csoportvezető elkezdte bizonygatni, hogy nem azt érzi. Mintha elfogadva a másik érzését, azzal a saját rendszerem is revideálni kéne, mert az az érzés nem fér bele.
Az ilyen hárításokra praktikusak a közlés-sorompók, amik véget vetnek az aktuális témának, mint a közhelyek, tanácsok. Kiigazítjuk a másikat, pl. „gondolj inkább arra” vagy „úgy kéne felfognod” és számos hasonló. Ilyet hallva elbizonytalanodok, tényleg érezhetem-e, gondolhatom-e így. Jó esetben erőlködök is kicsit arra gondolni vagy úgy felfogni ahogy mondják. Általában nem megy.
Egy segítő beszélgetés aszimmetrikus helyzet, mivel az a rendeltetése, hogy az egyik résztvevő segítsen a másiknak. Az elfogadásból kifolyólag nincs megkérdőjelezés, lehet akár „azt” is érezni, gondolni. Nem könnyű a segítőnek sem, akinek persze megvan a maga világa, ami az ő baja. Meg annak sem könnyű, aki pont a közhelyekhez, tanácsokhoz van szokva, és egyszerűbb ha megmondják mi hogy van. És megszokottabb, hogy akkor inkább azt érzi.
A találkozás, beszélgetés lényege, hogy valódiak vagyunk és hatunk egymásra, jelen vagyunk. Nem biztos, hogy egyszerűbb, egyértelműbb lesz a végén, viszont igazibbak, valódibbak leszünk, mint az indulásnál.
