A bizonytalanság, kiszámíthatatlanság mindennapos élményünk. Ez által fenyegetve is érezzük magunkat, hisz nem tudjuk mi jön, mi jöhet, mire számíthatunk. A történések a világban, a váratlan események egzisztenciálisan is érintenek: tulajdonképpen mi van velünk, és mi lesz? Az aktuális és/vagy jövőbeli megélhetés kiszolgáltatottsága nem csak anyagi jellegű. Nemcsak miből a kérdés, de hol és hogyan fogunk élni, milyen világ lesz ez társadalmilag, környezetileg, közösségileg?
Talán legnagyobb kérdésünk, hogy akkor most mit csináljunk? Minek van és minek lesz értelme? Ami éppen pusztulóban van, vajon megmenthető? Mennyi esélyünk van? Mennyiben számít amit teszek? Saját életemben mit tudok irányítani? Környezetemben tudok-e érdemileg hatni bármire? Sodródjak az eseményekkel vagy próbáljak valamiben megkapaszkodni – és miben?
Lényeges tapasztalat, hogy az életünknek, a világnak nem csak szemlélői vagyunk, de alakítói is. Nem csak tőlünk van az, ami – de tőlünk is. Ha keresünk, bizonnyal találunk jó tapasztalatokat. Lehet kicsiket, kevésbé látványosakat, de tudtunk hatni saját életünkre, tudtunk jót tenni és azért jó dolgok is történnek. Nem csak és talán nem is elsősorban, de történnek. A helyzet általában nem teljesen reménytelen.
A meglévő és igazolt jó tapasztalatainkban bízhatunk, ezekbe kapaszkodhatunk. Érdemes folytatni, kitartani ebben, sőt akár társakat keresni vagy társulni már valami jón munkálkodókhoz. Hisz nem egyedül mi akarjuk a jót. Egy kapcsolati feszültség a másiknak is az. Egy esemény vagy intézkedés nem csak minket bizonytalanít el. Általában szebb, jobb, élhetőbb világot szeretnénk, környezetileg, társadalmilag, emberileg.
Ehhez kell bizalom, magunkban és a másikban is. Abban, hogy a másik is jót akar, és nem csak magának. Körültekintően, kerülve a naivitást is lehet bízni, ha meg már legalább elemi szinten bízunk, érdemes kooperálni. Valahogy együtt ránézni a problémákra, keresni a lehetőségeket. Mégiscsak a közös életünkről, közös világunkról van szó.
