Az ünnepek mindig a fogyasztásról is szóltak. Főleg szegényebb időkben ritka és kiemelkedő alkalom, amikor nagyobb lábon élünk, némi luxust is megengedünk magunknak. Néha úgy is megengedjük, hogy egyébként nem engedhetnénk meg. Mert kell egy kis önfeledtség, nagyvonalúság. Ha nem vagyunk ehhez szokva, könnyen túlzásba esünk, nem tudjuk felmérni fogyasztási képességeinket. Nem tudunk annyit fogyasztani, amennyit gondoltunk vagy terveztünk.
Ez olykor a hétköznapokra is igaz, és nem csak élelmiszerekre. Az egész világ, de a gazdaság mindenképpen a fogyasztásról szól, talán fontosabb is, mint a termelés. Eszméletlen mennyiségű javakat állítunk elő, amit el kell fogyasztani – hiszen nagy részük megromlik vagy elavul. Ha nem tesszük a magunkévá, hiába a sok gondolat, munka, energia, anyag, környezetszennyezés stb. Tiszta veszteség lesz.
És nem tudunk ennyit fogyasztani. Nem bírja a szervezetünk az ételmennyiséget. Tárgyakat, eszközöket sem tudunk ennyit elhasználni, gyakran tökéletes állapotúakat cserélünk le újabbra. Ha nem lenne járványhelyzet, akkor sem tudnánk elmenni mindenhova, amit ajánlanak és még érdekelne is. No meg a pénztárcánk sem teszi lehetővé.
De az ingyenes vagy könnyen elérhető dolgokkal is így járunk. Nincs annyi időnk, hogy minden filmet vagy előadást megnézzünk, minden zenét meghallgassunk, minden hírt, újságcikket, könyvet elolvassunk. Ahogy minden kedvelt tevékenységet kipróbálni vagy művelni szintén nem fér bele. Ugyanez igaz a találkozásokra, akár szeretteinkkel, akár más érdekes és lényeges emberekkel. Még a vállalt vagy ránk terhelt kötelességeink sem egyszerűen oldhatóak meg.
Van pedig egy ilyen jellegű sürgetés, anyagi és szellemi dolgokat kell fogyasztani, részt venni eseményeken. Mert ezek egyébként jók, kedvünk is lenne hozzá és nagy részük hasznunkra válna. De hát van egy befogadó képességünk, sok szempontból. Ha telítődünk valamivel, utána lehet gondolkodni, talán nem is azt és úgy kellett volna fogyasztani, mással jobban jártunk volna. Állandó a bizonytalanság egy ilyen széles választéknál, hisz' egy választásunkkal aktuálisan az összes többi esélyest kizárjuk.
Nem véletlen, hogy többen jelzik, elegük van ebből. Nem akarnak mindennel törődni, főleg fogyasztás jelleggel. Elég ami van, azt is rendesen meg kell emészteni és nem rátölteni. Elég a kevés, abban is benne van az egész teljesség, a többel csak romlana a helyzet. Úgy tűnik inkább a kevésre vagyunk kitalálva, kalibrálva, mint a sokra. Hiszen a fogyasztás egy megnyerhetetlen versenyfutás. Ha nincs elég, nincs cél – az eleget elérve ugyanis nem kellene tovább fogyasztani.
A szükséges és a kívánatos erősen elvált már, a folyamatos csábítás folyamatos feladatot ad. Igényeink általában a szükségleten túli fogyasztásra ösztönöznek, hiszen bőség van. Bőség információban, szórakozásban, lehetőségekben. Általában könnyűnek tűnik, egyszerűnek, miért is korlátoznánk magunkat? Hogy nem bírjuk feldolgozni, igazából nem tudunk mit kezdeni vele, nem épül be, nem lesz a miénk? Nem baj, legalább úgy teszünk. Olyat játszunk mintha tudnánk, értenénk, átéreznénk, és erről meg is győzzük magunkat, és még inkább másokat.
Az introvertáltak világnapján – január 2. – különösen érdemes kicsit befelé figyelni, átgondolni a kint és bent viszonyát, külső és belső kapcsolatát. Hisz a lehetőségeink jó dolgok, a látszat is fontos. De érdemes dolgainkat és fogyasztásunkat úgy intézni, hogy megmaradjunk magunknak, az legyen a miénk, ami tényleg kell és hasznos – és felhasználni is tudjuk. A javunkra. Mértékkel.
