Lényeges leszögezni, hogy szeretjük a rendet, az értelmet, az „értelem akarása” jól ismert kifejezés. Más megfogalmazásban „ösztönösen ki vagyunk éhezve az autentikus jelentésre és a rendre”. Értelmes rendet akarunk tehát, amit tudunk kezelni, amihez tudunk viszonyulni, ezt keressük mindenben, a rendetlenségben is. Szóval kell a rend.
De egyáltalán honnan jön? Bár a rendről igen kiváló értekezések születtek, most az eredet érdekes, mi adja a rend lelkét, milyen a rendünk?
Van, hogy eleve „tudjuk” a rendet és azt látjuk bele a világba. Mivel tudjuk mi van, ezt is tapasztaljuk meg, visszaigazolva látjuk magunkat és még jobban tudjuk. Így erősödhetnek a sztereotípiák, betonozódhat be világnézetünk, hozzáállásunk. A mindenki anyagias, a világ gonosz, az erős marad életben stb. segítenek negatívan látni – de ha csak a jót vesszük észre, az meg azt erősítheti, hogy csak jó van. Ez által abszolút érthető és kezelhető értelme van az egésznek.
Következő fokozat, ha meglátásunkat rá is erőltetjük a világra. Ha tudjuk befolyásolni, sőt olyanná tudjuk és akarjuk alakítani, akár őszintén vagy számításból. Itt már teszünk is azért, hogy visszaigazoljuk magunkat. Ha megsértünk valakit és csúnyán néz ránk visszaigazolja, hogy így viszonyulnak hozzánk. Provokálunk, hogy elmondhassuk, igazunk lett. Akár társasalmi, politikai szintig elmehet, hogy a másik reakcióját úgy kezeljük, mintha magától, előzmény nélkül történne, így okot adva minősítésére és negatív hozzáállásunk igazolására. Pozitív provokáció is lehetséges, de ritkábban fordul elő, viszont abból meg optimista megerősítés születik.
Szerényebb és nyitottabb hozzáállás, ha nem megmondani akarjuk a rendet, hanem felismerni, felfedezni. Ha kérdezünk és nem elégszünk meg a legegyszerűbb válasszal – viszont azt is el tudjuk fogadni, ha (most, számunkra érthető módon stb.) nincs válasz. Ha nem mi mondjuk meg ki miért csinál valamit, hanem megkérdezzük, esetleg próbáljuk kitalálni és ellenőrizzük sejtésünket, végső esetben simán elfogadjuk, hogy ez van és nem gondoljuk túl. Sőt, akár többféle helyes választ is lehetségesnek tartunk. Itt a kíváncsiság a kiindulás és felemelő élmény, ha megoldás születik, felismerjük a rendet.
Mint annyi minden esetében, itt is van e két véglet, az egyik kényszeres, erőből történő, gyakran kicsinyes – ellentétben a szabad és felszabadult, nyitott és nagyvonalúval. Utóbbi a szimpatikusabb, de hát ha tényleg akarjuk az értelmet, a rendet akkor idegesít ha nincs meg – időnként folyamodunk a kevésbé szimpatikus megoldáshoz, mert még mindig jobb, mint a rendetlenség. A mi rendünk, tudjuk hogy hamis, de jobb híján megteszi. Jó esetben nem éljük nagyon bele magunkat, legalább mi nem vesszük komolyan.
A cél mégis az, hogy minél inkább merjünk szembenézni az alkalmi rendetlenséggel, várjuk ki, míg a világ saját rendje felfedi magát (vagy nem) és kérdezzünk, vizsgálódjunk kíváncsian és rácsodálkozva. Minőségileg sokat jelent a válaszok szempontjából is.
