Gyakran van hiányérzetünk, valahogy nem oké valami, úgy érezzük kéne ehhez még. Olykor valami kicsi, máskor valami nagy, meghatározó, lényegi. Van, hogy konkrét, tudjuk mi hiányzik máskor nehéz megfogalmazni, de nagyon érezhető. Viszont ha a hiány konkrét, akkor attól lehetünk bizonytalanok, hogy az egészet, a teljeset nem tudjuk megragadni. Ha az egész is bizonytalan, nem tudjuk tényleg hiányzik-e valami, mi az és mekkora. Nem csoda, hisz az egész sem alakul ki, nem áll össze.
A kapcsolatok is ilyenek. Néha megvan a kerekség, teljesség, összhang. Valahogy stimmel, érezhetően az vagyok, aki a másiknak kell, a másik is teljesen az, aki nekem kell. Aztán valami változik, és már nem ilyen. Nem vagyok elég, ő nem elég, valahogy nem kerekedik ki a kapcsolat. Ha egyszerű és megfogalmazható a hiány, érdemes megtenni. Egy „fogd meg a kezem”, vagy „megfogjam a kezed?” – nagyon egyszerű és konkrét megnyilvánulás. Szerencsés esetben ez így megoldódik. De van, hogy elmarad a néhány odaillő szó, talán nem is tudjuk mi lenne az.
Ebben a változó világban változó emberek vagyunk, a dolgaink is folyamatosan változnak. A teljesség, kerekség is más, alakul. Ami korábban elég volt lehet most már kevés, vagy éppen sok. Fárasztó folyamatosan figyelni, talán nem is lehet. Megszokjuk a hiányt, hogy nem jön össze, de azért gyakran így is elég jó. Remélhetőleg. Ez nem a tökéletesség világa.
Ezzel együtt érdemes észrevenni és tudatosítani a teljességet és a hiányt is. Mert lehet jobb. A hiány valamennyire mégiscsak megoldható, az egészség legalább időnként elérhető. Ha pedig nincs erre esély, azt is jó tudni és nem erőltetni a hiányzó részbe oda biztosan nem illő dolgokat – abból nem lesz teljesség.
