De a fizikai valóságon túl az emberi társadalom is lehetne élhetőbb, barátságosabb. A bűnbakkeltés, hibáztatás, gyűlölet vagy csak a harag nem feltétlenül természetesek, magától értetődőek, pedig általánosnak tűnnek. Egy félelemteli, kirekesztő, egymás kárára versengő társadalom mindenkinek kellemetlen, az elvileg győzteseknek is. Egy bántalmazó, elnyomó közösségben gyenge vigasz, hogy (épp) nem minket bántanak.
Vajon miért dominál mégis ez a hangulat? Két dolgot szoktak említeni, egyrészt az érdektelenséget másrészt a reménytelenséget. Akiknek van mit veszíteni, azoknak van valamije. Akár anyagi, kapcsolati, érzelmi, önbecsülési stb. dolgok ezek, próbáljuk megőrizni. Nem kockáztatni. Bebiztosítjuk és vigyázunk, ne kerüljünk lejjebb. Lehetőleg nem érdekel, nem foglalkozunk a világgal. Csak a közvetlenül érintő dolgokkal törődünk, azzal is csak valamennyire, begyakoroljuk és magunkévá tesszük a cinizmust, pesszimizmust.
Akik meg lejjebb vannak, általában nem is hiszik el, hogy lehet másként. Itt már kaptunk elég bántást, lenézést, tapasztaljuk, hogy mennek a dolgok. És ez a tapasztalat meghozza a tanult tehetetlenséget, reménytelenséget, ami kiszámíthatóbb, mint egy csalódás. Megmagyarázzuk magunknak, hogy máshol sem jobb, megtaláljuk mindenben a rosszat, bebizonyítjuk magunknak, hogy nem is lehet másként. Remek érveink vannak arra, miért törődünk bele, miért fogadjuk el. A reménytelenség csak realizmus, a keserűség csak tapasztalat.
Változhat-e a helyzet? Csak ha a hozzáállás változik. Az meg erőt, energiát igényel, jó példát, víziót, jövőképet. Sok munka is kell a változáshoz, kitartás, építkezés. És gyakran kell áldozatvállalás, ami furán hangzik, mert mintha nem lenne miből felajánlani. Pedig valamit biztosan tudunk adni egymásnak, azt a kicsit, ami még van nekünk, bennünk. És ha odaadjuk, kicsivel jobb lesz. Ha valamivel jobban figyelünk, elfogadunk, befogadunk, támogatunk, bátorítunk stb.
Igazságtalannak tűnhet, hogy ez a mi dolgunk, nekünk kell tenni, kezdeni, mikor inkább rászorulók vagyunk. De hát ki más dolga lenne? Mégiscsak a mi életünk, a mi világunk. Ki más tehetné jobbá?
