Társadalmi szinten is kell egy kritikus tömeg a változásokhoz. Az ugráshoz szükséges az a jelentős képviselői mennyiség, akik az új értékrendet, életvitelt, hozzáállást stb. magukénak vallják. Amíg ennél kevesebben képviselik a mást, addig a régi marad, vagy lassú, sodródó alakulás történik, nem ritkán direkt manipuláció(k) eredményeként. A sok kis aktivitás összeadódhat, ahogy a sok passzivitás szintén, ami elnyomhatja, elfojthatja, a változást – miként a szabályozórudak a reaktorban akadályozzák a láncreakció kiteljesedését.
Magunkat is így éljük meg, ha eleget mondják vagy tapasztaljuk, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, egyszer csak tényleg. Már így is gondolunk magunkra. Úgy ismerjük ezért magunkat, mint aki ennyire vagy annyira bátor, haragtartó, optimista, stb. Ha elég sok olyan jel lesz, mely szerint nem ennyire vagy annyira, mint eddig bekalibráltuk, akkor lépünk ebben fel vagy le. Vagyis változunk, énképileg biztosan.
Kapcsolataink – ahogy az egész világ, meg mi magunk is – dinamikusak, állandóan jönnek-mennek az ingerek. Összeadódik a bizalom és bizalmatlanság, előjelesen. Sok felépített bizalmat leronthat egy csalódás, ahogy több csalódást is felülírhat néhány bizonyított hűség. Így aztán hirtelen változásként élhetjük meg kapcsolatunk egy-egy aspektusának alakulását, szummázódnak az ingerek és kialakul az akciós potenciál – akció van, változás. Már nem az a kapcsolatunk, mint előtte, bármilyen előjellel változhat.
Nem mindig követhető a változás folyamata, talán az utolsó cseppet még tudjuk mi volt. Esetleg az előző cseppeket is felidézzük, de már úgy tűnik, mintha mindig is ennyire tele lett volna, csoda hogy eddig nem csordult túl. De azok nem kapcsoltak át minket, az utolsó csepp pedig igen. Előtte nem volt tele, rugalmasabbak voltunk, valamennyi szabad kapacitással, régebben elbírtuk, kibírtuk. Fel sem tűnt, most meg már érzékenyebbek lettünk, direkt figyeljük a további cseppeket. Amin nagyvonalúan túllendültünk most már igencsak beakad. Talán a kis tartályunk is hamarabb tele van, lehet máshonnan is szivárog ebbe.
Mit kezdhetünk a már beindult reakciókkal – már persze ha nem kedvező számunkra, és akarunk valamit kezdeni? Leginkább észrevehetjük, próbálhatjuk kideríteni hogyan is adódott össze a kritikus tömeg, hogy összegződött az akciós potenciál. Általában ezek nagy részére már nincs hatásunk, adottsággá váltak. A maradék tekintetében viszont próbálhatjuk szabályozórudakkal visszafogni a láncreakciót, ellentétes ingerekkel az akciós alá csökkenteni a potenciált, hűtődni a halmazállapot-változás alá. Átlátni sem könnyű a teendőket, nem hogy megvalósítani. Pedig tudjuk, volt hogy sikerült, voltak jó megoldásaink.
Megint a külső segítségig jutunk, de hát olykor jól jön. Amíg átláthatatlan a rendszer, kezelhetetlenek a viszonyok, túl erősek az indulatok, elevenek a sérelmek, nagyon nehéz szabályozni. Amint kialakul valamilyen egyensúly, ismét lesz tartalék, visszajön némi rugalmasság – onnan a működtetés már úgyis a miénk. És tapasztaltabban, jobb eszközökkel, talán bölcsebben folytathatjuk.
