Azt hiszem két dolog lényeges, hogy a gyógyítás felé mozdultunk el.
Az egyik az idő, hiszen nincs idő betegeskedésre. Gyógyulgatásra. Gyorsan akarjuk a javulást, mielőbb túl lenni rajta. Mert a betegség, sérültség, gyengeség stb. rossz, nem normális, valami idegen tőlünk. Nem vagyunk azonosak vele, nem a részünk – eltekintve attól, aki a betegségével azonosítja magát, akibe beépül, de az másként is viszonyul hozzá. A betegséget nehéz elfogadni egyszerűségében, természetességében, jó esetben ideiglenes voltában. Aktuális állapotként. Bagatellizálás és dramatizálás nélkül. Hamar dönteni kell hogy legyőzzük vagy inkább úgy maradunk.
A másik a gyógyítás, mint aktus, hatás, cselekvés. Ilyenkor nem részei vagyunk a világnak, hanem meghatározói, befolyásoljuk, irányítjuk. Ha „csak úgy” gyógyulunk, akkor valami rendszer részeként a természetes folyamatokkal együtt mozgunk, nincs semmi különös, mi sem vagyunk különlegesek. Gyógyításnál viszont már dolgozik az egónk és hübriszünk, nem vagyunk kiszolgáltatottak vagy részek. Mi gyógyítunk. Mert ezt akarjuk és tudjuk is. Általában kismértékű a szerénység és alázat ilyenkor.
Persze evidens, hogy mindkettő fontos, ha gyógyíthatunk tegyük azt. Lehetnek sürgős esetek is, amikor hirtelen kell rendbe jönni. Azonban az életnek, a világnak megvan a saját sebessége, üteme. Amit tekinthetünk korlátnak, ítélhetünk lassúnak, feszegethetünk. Mégis ha tehetjük, maradjunk ennél a tempónál. A fizikai, biológiai folyamatok optimálisan így történnek. És a lelkiek is. Általában azt mondják egy baj megoldódásához közel annyi idő kell, mint a kialakulásához kellett.
Olyan találó szó is erre a felépülés. Ehhez közben kellenek az építőanyagok, meg a munka. Nem a gyógyító munkája, hanem a gyógyulóé, aki a maga ütemében halad vele. Az ápolás, a segítés, támogatás „csak” a szükséges keretet, környezetet biztosítja. Meg az időt, ami ehhez kell, ami nélkül nem megy...
