Mindebben egyébként minden támogat minket. Mérik az iskolai, munkahelyi, egyéb teljesítményünket és minősítik is. Lehetőleg néhány egyszerű számban kifejezve, mint érdemjegy vagy jutalom. Nagyban kiszolgálva ezzel azon igényünket, hogy meg tudjuk határozni magunkat másokhoz képest. Hiszen mindig valamihez, valakihez képest vagyunk valamilyenek.
Így hát folyamatosan megítélünk és megítéltetünk. Amiben számos eszköz előkerül. Ezek lehetnek formális tesztek, vizsgák, minőségbiztosítási visszajelzések vagy családi hagyományok, közösségi szabályok, etikai normák, stb. Olykor sztenderdizált elvárások, olykor csak éppen érezhető szokásjog.
Általában dilemmáink, elbizonytalanodásunk kapcsán alapkérdés, hogy ez normális-e, vagy akár konkrétan én normális vagyok-e? Az hogy így érzek, így viselkedek, ezt gondolom. Abszolút mérce szerint ez így megfelel? Vagy a többség hasonló e téren? Vagy legalább akad néhány más ember, aki ilyesmi és nem vagyok egyedül?
A fizikai világban természetes, hogy mindent mérünk, különben nem lennének kompatibilis dolgok. Összevissza méretűre gyártott töltőkkel nem lehet telefont tölteni, főleg ha a telefonok is összevissza méretűek. Összevissza működő emberek sem tudnának együtt élni, kell egy csomó sztenderd, például a nyelv. Kellenek és vannak is szabályok, hol merevek, hol rugalmasabbak. Hogy egymással valamennyire kompatibilisek legyünk.
És visszatérve magunkra, többnyire akkor merül fel saját normalitásunk kérdése élesebben, mikor érezzük az inkompatibilitást a világgal, a helyzettel vagy a kapcsolatainkban. Mintha a többieknél simán működne, nálunk meg nyikorog és akadozik. Ilyenkor sokat jelenthet egy külső mérés, tájékozódás, megnézni a témába vágó kutatásokat, statisztikákat. Kiderülhet, mégsem igaz, hogy mindenki más tökéletes és boldog. Kiderül, hogy hasonló gondokkal az emberek mekkora tömege küzd. Sokkal összetettebb és cizelláltabb a világ, a társadalom, az emberi működés, mint érzésünk alapján véltük.
A tájékozódás, mint elsődleges eszköz mindenképpen erőfeszítést igényel. Kényelmesebb ellenni a hiedelmünkben, keseregni, rosszabb esetben sajnálni magunkat, és nem csinálni semmit. Érdemes használni a rendelkezésünkre álló információ forrásokat, mégiscsak erre vannak. Az utánajárás, rákérdezés már aktivitás, munka, ahogy a kalapácsnál is kevés, ha tudjuk hol van, abból még nem lesz kalapálás.
Vagy akár egy szakemberrel (mint eszközzel) megbeszélve is tisztázhatjuk, mennyire vagyunk normálisak. Általában az derül ki, hogy eléggé.
