Másodszor csinálva már van egy kis ismerősség, nem a nagy felismerés hanem az ismételt észrevétel, a „valahogy így” emléke. Nomeg a bizalom, hogy egyszer már megvolt, miért ne menne megint.
Néhányszor művelve ugyanazt túllépünk a meg lehet csinálnin és a lehet jobban/egyszerűbben/gyorsabban/könnyebben is felé haladunk. Immár optimalizálunk, egyre otthonosabban és magabiztosabban vagyunk jelen.
Ezek után jön a rutin és akár az unalom. Nem kihívás, biztosan és gyakorlottan intézzük. Jártasan kalkulálunk az idővel, szükségletekkel, eszközökkel, befektetett munkával, kézben tartjuk és kevés direkt figyelmet igényel. Ezzel párhuzamosan akár lassan érdektelenné is válhat.
Valahogy így vagyunk az élményekkel is. Először alig értjük, érezzük át, az idegenség és szokatlanság tartja fogva a figyelmünket. Aztán ha megismétlődik, már benne vagyunk, átéljük, egyre inkább tudunk mit kezdeni vele. Kellemes és kellemetlen dolgok esetén egyaránt. Végül megszokjuk, belakjuk, esetleg megunjuk.
Ne ijedjünk hát meg az első élményektől, új érzésektől. Nem kell úgy tennünk, mintha nem lepődnénk meg, akár magunkon. Miért is lennénk magabiztosak, tudnánk a tutit új helyzetekben? Ahogy a megszokáson sem kell csodálkozni, hol megnyugtat, hol untat a biztonsága. Bátran fogadjuk el és éljük meg az út minden állomását. És amennyire lehet érezzük jól magunkat közben…
