Persze ez egy belső állapot, hangulat, hozzáállás, gyakran összefüggésben a helyzettel, ami van. Ha kontrolláljuk a helyzetet, úgy érezzük van hatásunk a történésekre, akkor az olyan élő. Talán ezért olyan csábító a hatalom is, amikor mi irányítunk. Az erő, energia érzete, a pénz adta lehetőségek sokasága, a hierarchiából származó befolyás. Vitathatatlanul jó érzések ezek.
Az elkeseredés meg általában az ellentéte, amikor tehetetlennek érezzük magunkat, értelmetlennek a próbálkozásainkat, hatástalannak a tetteinket, kilátástalannak a helyzetünket, legegyszerűbb lenne feladni. Merthogy lassan jelentősége sincs, nem számít, sőt mi sem számítunk. Leginkább rosszra számíthatunk, még rosszabbra, kevés optimista forgatókönyvünk akad.
Széles körben elfogadott vélemény, hogy az öngyilkosok többnyire nem meghalni akarnak, hanem másként élni. Az aktuális helyzetből, állapotból van elegük – ami általában érthető –, viszont ha ismét tudnák irányítani dolgaikat, nem a kilépést választanák. A sztoikusok szerint az öngyilkosság a méltóság és szabadság megőrzésének egy adekvát eszköze, bár végső megoldás. Viszont egyfajta remény és hatalom, hogy ez az utolsó eszköz rendelkezésre áll.
Szükségünk van a hétköznapokban hatalomra, arra hogy mi irányítsunk, hatással legyünk. Tudjuk persze határainkat, korlátainkat, viszont lényeges a mozgásterünk tudatosítása. Olykor több, nagyobb, ígéretesebb lehetőségeik vannak, mint elsőre gondolnánk. Nem feltétlenül könnyű és csodálatos megoldások, de jó irányba mutató, előre vivő lépések, amiből akár még sok kell majd.
Jó átélni, hogy kompetensek vagyunk, helyükön és hatékonyan intézzük dolgainkat. Amikor meg nem így érezzük, azt is ki kell bírnunk, mérlegelve és keresve a lehetőségeket. És, amennyire lehet, tanulva magunkról, a helyzetekről, a világról. A tanulságok levonása már magában egy kis életérzés, és javítja további esélyeinket…
