Jó lenne egy egyszerűbb világ, amiben könnyen kiismerjük magunkat. Értjük eszközeink működését és ha úgy adódik meg is tudjuk javítani. Megfelelően átlátjuk a munkahelyi, lakókörnyezeti viszonyokat, társadalmi összefüggéseket – a családi dolgaink meg pláne magától értetődőek és kielégítőek.
Nomeg magunkat is simán érteni kéne. Mit miért és hogyan gondolunk, érzünk. A megnyilvánulásaink pedig mindig megfelelőek, korrektek, higgadtak lennének. Nem lepődnénk meg, hogy most ezt itt miért is mondtuk, tettük. Hiszen mi is egyszerűek, érthetőek lennénk.
Félő azonban, mindez nem teljesül egyhamar, sőt az irány pont ellentétes. A tudomány matematikája egyre bonyolultabb, a társadalmi összefüggések gyakran áttekinthetetlenek, a technika minden humanizálódása és praktikussága mellett egyre komplikáltabb, a kapcsolataink gyakran kaotikusak. Hogy is viszonyulunk másokhoz meg magunkhoz? Miért? És ha esetleg megtudjuk miért, akkor az javít? Valamint biztos mindennek egy oka van? Egyáltalán mindennek van oka?
Hogyan érezhetnénk biztonságban magunkat egy bonyolult világban? Hiszen az érthetetlenség mégiscsak fenyegető. És nem nagyon látszik esély a változásra, hiszen valahogy ez a dolgok természete.
Talán érdemes elengedni a megértést, legalábbis nem megkövetelni magunktól (és másoktól sem). Elfogadható, hogy sokszor rácsodálkozunk dolgokra, történésekre vagy értetlenül állunk előttük. Ez még nem feladás vagy nihilizmus, simán belátás. Végesek vagyunk a saját korlátainkkal.
Valamint gyanúsnak tekinthetjük az egyszerű kijelentéseket, megnyilvánulásokat. A minősítéseket meg különösen, sajnos sokszor találkozunk érdemi érvek, magyarázatok helyett egyszerű fel- vagy leértékeléssel, kategorizálással. Ilyesmit még magunkkal se tegyünk.
És ha meg tudjuk engedni magunknak, legyünk nagyvonalúak. Maradjunk meg a megismerés és megértés kalandjában, a teljesség és tökéletesség, az abszolút hajszolása nélkül. A rácsodálkozás öröme a miénk lehet, és az ilyesmitől kicsit barátságosabb lesz ez a világ. Legalább egy kicsit, az is valami.
