Az ember kiszolgáltatottsága elég jelentős a környezetnek. Fűtött-légkondicionált nagy plázáinkban vagy jól felszerelt otthonainkban olyan, mintha megteremtettük volna saját kis világunkat, ami működik. Nem kell a Nap, bármikor világos van, helyben az étel-ital. Az ilyen helyeken elvagyunk, minden adott. Mondjuk csak faltól falig tartó kis zárt buborék, de annak komfortos.
Más odakint, ahol messzire ellátunk, akár a csillagokig. Ahol tudjuk, kis tehetetlen és kiszolgáltatott izék vagyunk a mérhetetlenül nagyba beledobva. Nincsenek kapcsolók, gépek, amikkel lényegi hatást tehetnénk a nagyra, hogy számunkra kellemes legyen. Olykor otthonos, máskor igen barátságtalan, akár halálos.
A Jóel által hozott kép szinte a globális felmelegedés, számunkra ismerős és fenyegető. Persze itt nem erről van szó, amit lát az a felperzselt föld, ilyesmi akkor is előfordult. Kártevők pusztítása, a földben elszáradt vetőmag. Egy végromlás, ahol esély sincs bármit tenni.
Csak kiáltani lehet, kegyelmet kérni. Szembesülve kiszolgáltatott voltunkkal, hiszen nem vagyunk tényezők az elemek nálunk jóval nagyobb léptékű játékában. De talán van kis esélyünk, talán mégis van valahol valami jóindulat, nem hiába való a sóhajtás és kiáltás. Hátha…
