A változás természetesen elkerülhetetlen, de ha kis lépésekben történik, azt állandóságként élhetjük meg – ez az alkalmazkodás. A lényege pedig a folyamat, ahogy reagálunk, kialakítunk valami egyensúlyt, aztán szükség esetén újra reagálunk. Methogy a helyzetünk is változik, meg mi is. Akár egyirányú a folyamat, akár ciklikus, valami történik és ezért nem hagyhatjuk reakció nélkül. Ha visszatérő dologról van szó abban szerezhetünk tapasztalatot, akár rutint is, megszokjuk hogy ez így működik. Ez a jártasság jól jöhet az alkalmi, váratlan változásnál is.
Ha hirtelen minden borul, kevés az állandóságunk vagy nagyon alapvető dolog változik, az a krízis, akkor kicsúszik a lábunk alól a talaj. Nagyot kell reagálnunk, leginkább fejben. Átgondolni, megérteni, kitalálni a hogyan továbbot. Közben kevés stabil kapaszkodónk marad, nem tudjuk mi tart meg, mire is építhetünk, nem látjuk a kiutat. Felfogjuk, hogy valami lesz, de nem akarjuk vagy nem tudjuk elfogadni. Helyénvaló ilyenkor a kétségbeesés.
A változást, a legtöbb változást általában jónak tekintjük, jobbnak az állandóságnál – miközben az állandóságot és a biztonságot szeretnénk. Talán ez magunk vagy mások bátorítása az elkerülhetetlennel kapcsolatban. A lényeges tényező leginkább a változás mennyisége és minősége, vagyis a mértéke és iránya. Nem bírunk ki bármit és nem válik minden javunkra.
Legjobb, ha figyelünk, magunkra és másokra. Magunk is érezzük, ha a változási elvárás gyors, sok vagy valamiért rossznak tűnik, általában szabad kicsit megállni, időt kérni, lassítani. Ez nem a változás szükségességének tagadása, csak elviselhetőre redukálása. Ha pedig máson látjuk, hogy nem megy neki, érdemes lehet megnyugtatni, türelemre inteni ha ez megoldható és a helyzet megengedi.
A fejlődés, ami szintén kicsit kultuszát éli, nem azonos az állandó változással. Stabil alapokra építve lehet fejlődni, aki kihagyja az alapozást az valami ingatagot alkot. Egy ilyen ingatag és változó világban komoly értéke lehet a stabilitásunknak.
