Például önértékeléssel, önérvényesítéssel, a felelősség vállalásával, önállósággal, döntésekkel, meg még hosszan lehetne sorolni. És mindez általában társas helyzetekhez kötődik, valahogy közösségben jönnek elő a defektjeink. Ami akár a többiek kerüléséhez vezet, hisz ez is egy társas megnyilvánulás, csak tagadó jellegű.
E téren van a legtöbb feszültség, itt jönnek ki a mindenféle sérüléseink, akadályaink, érzékenységeink. Úgy tűnhet, a többiektől, a társadalmi nyomástól, a döntések felelősségétől lesznek a problémáink, álmatlan éjszakáink, mindenféle gondjaink. Mások miatt. Ami persze vitathatatlan. Részben mi is megjelenünk ebben, mivel olykor magunkban is csalódunk, saját hibáinkkal, gyengeségeinkkel, tökéletlenségünkkel is szembesülünk – ami leggyakrabban szintén a társas következményekkel összefüggésben nyomaszt. Tapasztalatból tudhatjuk legtöbben, milyen egy rosszul kezelt helyzeten, várható következményen rágódni, szinte tényleg emészteni magunkat.
Mégis nagyrészt ezek tartanak meg. A felvett felelősség, a kapcsolatok rendezésének igénye, ez az egész kényszer vezet oda, hogy mégiscsak működünk. Ezek miatt (is) kommunikálunk, tesszük rendbe dolgainkat, kapcsolatainkat, kerüljük- vagy jobb esetben rendezzük konfliktusainkat. Vannak alap kényszerek, mint a megélhetés, de általában (direkten) ez nincs veszélyben, így olyan életvitelt próbálunk kialakítani, ami élhető számunkra és elfogadhatóan tudjuk benne kezelni kapcsolatainkat is.
Így amennyire fenyeget a másik ember vagy helyet, annyira meg is tart. Ezért viselkedünk szabályoknak megfelelően, elfogadhatóan és tesszük a dolgunkat. Jobb lenne mindezt szabadon, örömmel, csak hát ezt állandó állapotnak elvárni utópikus. Noha vannak csodálatosan hatékony, felszabadult és akár önfeledt pillanatok – nem ismeretlen a szükséges (magunkra kényszerített) önkontroll, a mégiscsak valahogy megoldás, a kompromisszum vagy akár a megalkuvás. Amikor rászólunk magunkra, és kedvünk vagy hangulatunk ellenére folytatjuk.
Ha ez kell a megmaradáshoz, akkor így kell működnünk. Amennyire lehet fegyelmezetten, tudatosan. Kiismerve a helyzeteket, feladatokat, saját megoldásainkat és remélve, hogy nem hiába dolgozunk mindezeken – megbocsátva magunknak tökéletlenségünket, de nem elfogadva ennek passzivitásra, feladásra ingerlő jellegét. Bízhatunk abban, hogy a helyzet változni fog – mert változnia kell –, nem maradhat állandó. Vagy mi változunk, ami talán még jobb.
