Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd! Péld 3,27
Lehetünk késésben, és ez kit mennyire zavar. Van akit nagyon, ezért kínosan pontos, mást kevéssé, ezért rendszeresen műveli. Olykor megvár az esemény, máskor nem. A találkozáson túl a dolgunkról, feladatunkról is lekéshetünk megfelelő halogatással. És így nem tesszük meg, amit akarunk vagy amit kéne.
Érdekes, hogy itt egy egyszerű tedd meg helyett a elodázáson van a fókusz. Nem kérdés, hogy megtesszük, főleg ha módunkban áll. Evidens, hogy tesszük a jót. Csak lehet itt is taktikázni. Húzni az időt, kelletni magunkat, politikusan helyezkedni közben. Ettől nem leszünk rossz emberek, ugyanúgy meg akarjuk tenni a jót, csak hát mégsem ugyanaz.
Egyrészt a késés veszélye a lekésés. Elmúlt az alkalmas idő, okafogyottá vált megtenni a jót, esetleg azért, mert már valami rossz bekövetkezett. Szomjan halt közben, akinek inni akartunk adni. Pedig mi akartuk, beütemeztük, vártuk az optimális pillanatot, kedvező helyzetet. Amikor még jobb lesz. Amikor nagyot szól, nem csak úgy megtörténik.
Másrészt őszintétlenné válunk. A helyezkedéssel, számítgatással pont a természetesség vész el, nagyon figyeli a jobb kéz mit csinál a bal. Becsúszik a teátrális jelleg, a hatalmi játszma, visszaélés a helyzeti előnnyel, a másik méltóságának csökkenése stb. Már nem az az egyszerű, őszinte, nyílt spontaneitás.
A másik a jóval együtt kis gyanakvást, óvatosságot, helyezkedést, számítást is kap tőlünk. Mert ezt adjuk át a késlekedéssel, domináljuk a helyzetet. És mi kerülünk a fókuszba, nem a jó tett. Rólunk szól, mi vagyunk a fontosak. Ez által mi is veszítünk, már nem a jót tevők vagyunk, hanem csak a valamiért és valahogy jót tevők. Szegényebbek lettünk mi is.
