Gyakorlott túrázók beszereznek egy sajátot, amit általában használnak, ezzel már összebarátkoztak, kényelmesen, gyakorlottan kezelik. Vannak egyszerűbb és drágább, különféle markolatú, súlyú, erősségű, színű, hosszú stb. eszközök, terephez és személyhez inkább vagy kevésbé illőek – de valamennyire és alapvetően mindegyik használható. Sőt használható az is, ami nem túrabot, hanem egy faág. Megfelelő hosszúsággal, erősséggel ez is kényelmesebbé teszi az utat, akkor is ha kicsit görbe, akár némileg korhadt, megviselt. Olykor egy bevált ilyen bot megtetszik és hosszabb ideig magunkhoz vesszük, használjuk – vagy úgy hagyjuk ott az út végén, hogy más is használhassa, mintegy ajánlva.
Hogy példázatot fabrikáljunk ebből, még ha sántát is – pont sántításnál egyébként kifejezetten jól jön egy támasz –, a segítő is ilyen bot. Nem mindig kell, de olykor jól jön, általában nehéz terepen, akadálynál. Lehet jól bevált és megszokott – családtag, régi bizalmas –, vagy alkalmi, akiről aktuálisan derül ki ez a funkciója – új ismerős, aktuális jelenlévő. Azt általában érezzük, meddig terhelhető, meddig kényelmes, az adott helyzetben, akadálynál, feladatnál mennyire és hogyan használható. Vannak akik segédeszköz nélkül, virtuóz módon másznak, lazán gyűrik le az akadályokat – az más műfaj és más felkészültség, olyankor csak akadály lenne egy eszköz – de ez általában speciális helyzet, míg úton lenni egy hosszabb és akár életvitel szerű állapot.
A bot, a segítő nem sértődik meg ha használjuk és nem szégyen igénybe venni. Ráadásul egyszerre vagyunk túrázók és botok, támaszkodunk és támasztunk, egyszerre vagyunk használók és használtak. Érezzük, mennyit bírunk, mikor kell már támaszkodnunk, mennyire bírjuk mások ránk támaszkodását. Van, hogy csak szaladnánk inkább szabadon máskor meg mászunk, akár több botot és egyéb kapaszkodókat is igénybe véve. De megyünk, haladunk, és ez a lényeg.
