Egy könyvben (Joseph Campbell, Bill Moyers: A mítosz hatalma) azt fejtegetik, hogy Ámor személyes, míg Erósz vagy Agapé a személytelen szerelmet testesíti meg. És Ámor tényleg személyesen ejti szerelembe nyilaival az érintetteket, konkrét egyéneket célozva és találva. Ez valahogy jobbnak, többnek tűnik, mint az erotika, ami nem válogat. Ámor két pont közötti kommunikáció, míg Erósz egy címzett nélküli szórt üzenet, mindenkire hatni próbál.
Az Agapé érdekes, keresztény körökben ez a szeretet csúcsa, az önzetlen és válogatás nélküli. Viszont így személytelenné is válik, inkább elhatározás és akarat kérdése, mint érzelemé és kötődésé. Ez a szeretet bárkinek szól akit elér, mindenki a tárgya. Durva, de talán nem teljesen alaptalan a párhuzam a pszichopatákkal, akik szintén személytelenül használnak bárkit, csak ők saját érdekükben, nem pedig altruizmusuk tárgyaként.
Úgyhogy innen bizonytalan, a személyesség abszolút érték-e? Individualista korunkban az egyik legfőbb érték, de kollektivista társadalmakban kevésbé lényeges. Ahogy az államalkotó rovarok szintén nem egyénieskednek, és ennek megvannak a praktikus előnyei.
„Több vagyok, mint az üdvöm”, írja Ibn Karram, ami egy misztikus kijelentés, elbizonytalanít a legfőbb jó – hiszen mi lehet jobb az üdvnél? – kapcsán. Bizonnyal célja is ez, és okoz némi kavarodást, miszerint a (misztikus) szeretettel valamilyen egyesülés történik, úgy önfeladás, hogy közben önmegtartás és kiteljesedés. A személyes és személytelen itt elég nehezen értelmezhető, de az extázisban pl. valós élmény. Talán az üdvnél a személyesség által több, talán a személytelenség által.
Praktikusan persze mikor mi működik jobban. Nem érdemes kijátszani egymás ellen még az ellentétes dolgokat sem, meg talán nem is ellentétesek, sőt lehet ki sem zárják egymást. A világ olykor bonyolult vagy akár felfoghatatlan, méltán csodálkozhatunk. Még az ilyen személyes témákban is…
