I-nek korábban, napokkal ez előtt volt láza is meg egyebek, de hamar elmúlt. Azóta nincs különösebb gondja, csak valamikor valamennyire köhög. Ha éppen nem köhög, akkor teljesen jól van. Meg ha köhög akkor is, csak köhög közben.
I épp ezen gondolkodott, hogy a betegséget gyakran állapotnak állítják be, mint ami komoly dolog, kellemetlen. Ő meg nem foglalkozik vele, nem zavarja különösebben. De akkor most disszimulál, úgy tesz, mintha nem lenne baja? Tagad valamit, ami van? Vagy csak jogosan nem foglalkozik vele, amikor nem is kell? Mennyire kéne foglalkoznia vele egyébként? Lehet ez valami komoly betegségnek a jele, vagy csak kis maradványtünet, ami majd úgyis elenyészik? Bár ahogy ez kinéz, elég lassan enyészik…
Talán hozzáállás kérdése, mennyire határozza meg a hangulatát, életvitelét, hogy van némi gondja. Volt már például derékfájása, ami azért markánsan tudta akadályozni dolgokban. Figyelembe kellett vennie, számolnia kellett saját korlátozottságával. De amikor épp megfelelő testhelyzetben volt és nem fájt, akkor szintén egésznek és teljesnek érezte magát. Lehet, hogy a teljesség az alapállapot, aztán olykor akadályokba ütközünk. Amelyekről egyébként tudunk is, hiszen a spárgát vagy lótuszülést sosem tudta megcsinálni, bár annyira nem is erőltette. Végülis tudja mekkora súlyt bír felemelni, szemüveg nélkül meddig lát, egy telefonszámot mennyi ideig tart fejben, hány dologra és meddig tud figyelni stb. Korlátok mindig vannak, hiszen találkozott velük és elég jól be is tudja kalibrálni a helyüket.
Most az a lényeg, hogy elég jól van. Ha éppen van valami gond, megteszi, amit lehet. Hisz lehet még jobban. De így az ágyban teljesen megfelelő. Bizonnyal valóban ez az alaphelyzet, ez az ideiglenes teljesség. És a részlegesség a kivétel, ami szintén ideiglenes.
I még forgatta ezeket magában egy darabig, aztán elengedte. Most a teljesség élménye van, ahogy máskor a korlátok élménye. Helyén volt. Hiába itt jutott erre a következtetésre, a teljessége nem az ágyhoz tartozik, hanem hozzá. Mindig is.
