Elém került egy aktuális kört „drágaként” megszólító kis írás, kíváncsi voltam mit is akarhat mondani nekik valaki. Merthogy feltesz egy költőinek alig nevezhető kérdést, amit azonnal meg is válaszol. Pedig majdnem olyan, mintha kommunikálni akarna, odafigyelne rájuk, törődne velük. De nem, nagyon hamar kiderül, hogy a szerző jobban tudja mit gondolnak azok, mit akarnak. Elővesz olyan fikciókat, amikről eleddig nem volt szó és nem is következik semmiből, majd az alapján magyaráz, szájba rág, kioktat és minősít, sőt alig burkoltan fenyeget is. Végül megállapítja, milyen rossz az a kép amit egyébként nem tudni miért felvázolt, minek következtében elégedetten megállapítja, hogy na ugye. És ennyi.
Gondolkodtam, hogy kinek szól ez az egész?
Az megszólított címzetteknek biztosan nem, mert nincs szerepük az egészben, csak gyenge alibiként lettek felhozva egy nagyobb ívű eszmefuttatáshoz, ami nélkülük is ugyanolyan alapos vagy alaptalan lenne.
Az általánosabb ellenfél tábornak – ami nem konkrét, körülhatárolt, de azért lehet rá mutogatni, és olyan, hogy nem akarsz belekerülni – sem valószínű, hiszen az ellenségként való kezelés, a nekik tulajdonított nem valós kijelentések és hozzáállás megakadályozzák, hogy magukra ismerjenek. Hiszen ők nem rosszat akarnak, nem ostobák és nem is vélekednek úgy, mint amit itt írnak róluk – így bizonnyal nem veszik magukra.
A saját tábor lehet még a megcélzott, aki felé bizonyítani illik, milyen erősek és okosak vagyunk, hogy kioktattuk a többieket – és lényegében mindenki többiek. Még mintát is szolgáltatunk, így kell a másokra nézni, mi aztán tudjuk mit gondolnak meg akarnak és mi nyertünk. Sőt legyőztük őket – lényegében mindenkit – és a sárba tiportuk őket, hiszen lám egy szavuk sem volt. Komoly diadal.
Meglehetősen elkeseredtem ám ezen, hogy itt tartunk kommunikációban, az azokkal való párbeszédben, akikkel együtt élünk és együtt építenénk ezt az országot. A képzelt másik kioktatása és minősítése, majd legyőzése egy elképzelt világban. Ahol kicsit nyitottabban szemlélve megállapíthatnánk, hogy a másik nem olyan, a világ sem arról szól és az történik benne. Csak akkor én sem hős vagyok, aki az egyedüli letéteményese az abszolút jónak az egész mindenséggel szemben. Akkor már nem egyszerű meg fekete-fehér a világ, tényleg rá kéne néznem a másikra, meg a világra is, nem lenne elég „tudnom”, hogy milyen. Azért ez félelmetesen hangzik, az egész dicső világomat veszíthetem és csak egy satnya kis világot nyerhetek.
Meg tudok-e elégedni világmegváltás helyett egy kisebb dolgokban való munkálkodással?
