Igen?

P vonattal utazott, ami nem mindennapos, de nem is rendkívüli. És sikerült egy kisebb boksz-félét kifognia, egy jól szituált idősebb úrral. Nagyon nem zavarták egymást, mindketten elvoltak.
Majd jött a kalauz, P jegye rendben volt, az úriembernél ellenben valami nem stimmelt. A kalauz átvette a jegyet, lecsekkolta majd feltette az egyik legkonkrétabb kérdést:
– Igen?
És várt. Minek hatására mindenki nézett mindenkire, de leginkább a két érintett egymásra. Hiszen ez a kérdés általában valami folytatásaként hangzik el, megerősítést várva az előzőekre – de itt egy szó nem hangzott el előtte. Bizonnyal érezte a kalauz is a helyzetben rejlő feszültséget és tanácstalanságot, úgyhogy segítségképpen ismét megszólalt:
– Igen?
Klasszikus csend, mint a felelésnél, amikor a kérdést sem érteni, nemhogy körvonalazódna a helyes válasz. De az idő csodálatos teremtmény, mindent megold. Azt is, amit egy udvarias, de legalábbis ennél valamivel konkrétabb kéréssel túl egyszerű lett volna. Neki is kellett idő, és némi rávezetés hatékonyabbá tette volna a kommunikációt – mindenesetre az úriember elővette és átadta igazolványát. Egyébként egyértelműen benne volt az ingyenesen utazó korban, noha jól is tartotta magát.
Úgyhogy minden megoldódott, tulajdonképpen sikerélménnyel. Hiszen egyikükről kiderült, hogy gondolatolvasó, a másik meg telepata, nem is kell mondania mire gondol. Hát ilyen csodálatos emberek élnek országunkban!