Az egyik legszemélyesebb dolgunk a nevünk – gondolkodott O –, meg a másik neve is. Mindegy ki adja, a név személyes. A kimondott név maga a személy. Egy jelző, besorolás, csoport-tagság nem az. Egy egér az csak egy egér. Mikor még O-nak is volt kis aranyos japán táncoló egere, annak volt neve. Nem is merült fel, hogy odaadják egy másik háziállatnak táplálékul.
Merthogy a táplálék nem személyes, azt csak megesszük. A nem mirelit zsákmányállat is csak tárgy, vélhetőleg a ragadozó is így gondol rá mikor üldözi – legfeljebb mozgékony tárgy. Hiszen csak használni akarja. Közkedvelt mondás valamilyen afférnál, hogy „ez nem volt személyes”. Vagyis ne vedd magadra, csak tárgyként kezeltelek. Táplálék voltál valamilyen értelemben, használtalak. És persze most sem vagy más, nem lettél személy, hiszen akkor bocsánatot kéne kérnem, szégyellni kéne magam. Lehetőleg nem teszünk ilyet, inkább tárgyiasítjuk a személyeket.
Minden jó felszültség azzal kezdődik, hogy dehumanizálhatjuk az ellenséget, ellenfelet. A másik csak egy nő/férfi, menekült/őslakos, gazdag/szegény, fiatal/öreg, gyalogos/járműves… Mondjuk ez közhely – folytatta O belső monológját –, érdekesebb, ahogy elidegenedünk a zsákmánytól. A hatalom elidegenedik azoktól, akiket vezetnie kéne azokat, akik rá vannak bízva, ráadásul akik biztosítják a hatalmát. Sok vezető így tekint vezetettekre, nem úgy, hogy együtt felelősek valamiért – legyen az egy közösség, vállalkozás, vállalat, ország. Bármilyen szervezet, aminek célja van – és mindnek van célja. Elvileg valami jót kéne összehozni együtt, miközben az egyik fél kajának tekinti a másikat. Esetleg kölcsönösen, nagyobb csapatnál sokszorosan. Mert enni akarunk, vannak szükségleteink, a másik pedig csak konkurencia lehet vagy táplálék. És a hüllőnek sincs neve az egér számára, a tárgyiasítás felfele is működik.
O némileg lehangolódott ezen a személytelen világon. Mi marad hát? Mert csak kell valami, azért ennyire nem lehet sötét a helyzet. A klasszikus maradt végül: az személyes, amit megszelídítünk. És a szelídítés lehet egyirányú, egyoldalú – én nem akarok a másikra tárgyként nézni. Legalább időnként inkább vállalom, hogy nehezebb így megenni, vagy amikor ő eszik meg. Amikor használjuk egymást. Nehezebb így, de legalább ilyenkor olyan, mintha miénk lenne a világ, és rend lenne benne. Kemény rend, de mindenkinek van helye, személyesen. Akár minden ragadozásával együtt.
