Kicsiben indult, véleménykülönbségként, majd szóváltásként. Mivel mindketten tudták, hogy igazuk van, ráadásul teljesen egyszerű a helyzet, így különösen zavarta őket a másik értetlensége. Egyre inkább, ahogy a hangerő fokozódott.
Úgyhogy utána K el is gondolkodott, vajon ennyire labilisak lennének? Általában az emberiség, az emberek, no meg őt ketten, végül saját maga.
Egyébként rendezett állapotából ilyen könnyem kimozdítható? Banális dolgok - persze sok tényezős az egész, de mégiscsak egyszerű elemek - ennyire befolyásolják és ilyen erővel? Akkor hol van a személyisége, az állandóság, stabilitás? És a klasszikus dilemma: a nyugodt vagy a feszült állapota az igazi, az őszinte, a sajátja? Melyik az alaphelyzet és melyik a reakció, nyugalmi- vagy gerjesztett állapot, melyik esetben mentheti fel magát a körülmények áldozataként? Jó-e, hogy ennyire befolyásolható, és ennek a mértéke most sok vagy kevés?
Elbizonytalanodása nem ismeretlen a maga számára. Persze kellemetlen, talán jobb lenne a rendíthetetlen önbizalom, sziklaszilárd önbecsülés, felturbózott énkép meg ilyesmi - van ennek irodalma -, amit sokan ajánlanak, már egy számjegyű lépésben is. Akár a boldogsághoz vezető egyenes útként is aposzrofálják a magabiztosságot, ami kevéssé K jellemzője. De úgy véli, nem is szeretne ilyen lenni, mégiscsak a személy és a világ közötti kölcsönhatás a lényeg. Aki ennyire betonbiztos, az általában bemenetei és kimeneti szinten is elég kis sávszélességgel van jelen. Nem engedheti be a bizonytalanságot, ehhez pedig olyannyira biztosnak kell lennie az egyetlen és abszolút igaz(ság)ában, amivel nem rendelkezik. Egy zárt boldogság valahogy nem vonzotta.
Az érzékenység szintén kellemetlen, merthogy az. Nem a túlfejlett öntudat érzéketlensége a cél, de a túlérzékenység, túlreagálás sem lehet megoldás. Amikor már nincs tartás, csak reakciók vannak, minden nagyon intenzíven hat, a változó pozitív és negatív tapasztalatok tépkedik széjjelfele. A véleménye, szemlélete, hozzáállása követi a hangulatát, mintegy világnézeti hullámzásba torkollik a túlérzékenység. A minden jó és minden rossz, az OK vagyok és nem vagyok OK hirtelen és intenzív cserélődése végképp kihúzza lába alól a talajt.
Pedig a cél a talpon maradás, kisebb földrengések között is. A veszekedés pedig ilyen, megmozdulnak a viszonyok, kapcsolatok, értékek, struktúrák, felépített rendszerek. Földrengésekben változik a világ, utána már nem ugyanaz. Hiszen van az a - már ismétlődő, de mindig megrázó - tapasztalat, hogy nincs stabilitás. Meg egyébként is változik a világ, áthelyeződnek súlypontok, meg kell találni az új egyensúlyt. Némileg biztató, hogy többször sikerült, újra kialakult a harmónia, de ez mindig idő és munka volt. Nem sértődés, durcásság ez, hanem az új hely keresése, a világ újrafelfedezése, belakása.
K így várt, figyelt és keresett. Időt adott magának, hisz tudta hogy nincs erre hirtelen megoldás. Figyelte magát és a világot, ahogy alakul, hangolódik, beáll ez az új rendszer. És keresett, mibe kapaszkodhat, mit használhat, hogy azért mielőbb kialakuljon. Közben persze azért alapszinten működött, reagált, tette a dolgait.
Hitte, hogy meglesz az új világ és új harmónia. Remélte, hogy minél előbb. A harmadik pedig a szeretet. Ez azért kell hozzá.
