Az egyik a köszönet. Illem és jólneveltség meg udvariasság is megköszönni valamit. De másodszor megköszönni ugyanazt valahogy bizarr. Hiszen jó esetben kaptunk a köszönetre egy „szívesen”-t, vagy ha nem, hát nem. De ezzel elvileg el van intézve a dolog. Miért is kéne újra elővenni?
Ilyen a bocsánatkérés is. Ha egyszer komolyan és hitelesen bocsánatot kértünk, immár nem rajtunk múlik a többi. Ha megbocsátottak, akkor kész vagyunk, ha meg nem, hát nem nálunk a labda. A többedik bocsánatkérés olyan könyörgés jellegű, nem tiszteli sem magát, sem a másikat, oda mindkettő méltósága. Pedig hát csak két felnőtt ember, de legalábbis egyenrangúak, önállóak és felelősek között van értelme bocsánatkérésnek.
Biztos vannak még gesztusok, interakciók, amik normálisan egyszeriek, és ha ismétlődnek (ugyanazon tárgyban), akkor valami vagy valaki elcsúszott. Lehet, hogy ilyenkor a hozzáállást, kapcsolatot érdemes kicsit tisztázni, rendbe tenni. Amennyire lehet. Merthogy az ilyen túlzásos, kényszeres vagy csak inadekvát működések inkább rontják mint javítják a viszonyokat – minden óvatoskodás és udvariaskodás ellenére is.
