Igaz ez a társadalmakra is, szintén a legalacsonyabb energiaállapot felé haladnak, láttuk nagy civilizációk pusztulásánál. Amint abbamarad a fejlődés a leépülés elkezdődik, ha nem fektetünk be – tudományba, kultúrába, vallásba, intézményekbe, közösségekbe, társadalmi értékekbe – máris jön a visszasorvadás. Valamilyen alapszintre és olykor emberi világunk alkotóelemei saját maguk paródiájává vagy kísértetévé válnak, esetleg eltűnnek. Ráadásul ördögi kör indul, a pusztulásban gyengül a motiváció meg jövőkép, így még kevesebb energiát fektetünk be és már nem is hisszük, hogy érdemes.
Maga az egyén is csak azt tudja megőrizni, amire vigyáz, amit használ. Ha egy végtagunkat valamiért nem használjuk egy ideig, rohamosan romlik. Memóriánk is kopik, a valaha stabilan tudott dolgainkra alig emlékszünk, ritkán használt készségeink is gyorsan hanyatlanak. Viszonylag hamar lelassul a fejlődésünk majd öregedni kezdünk, nehezebbé válik az épülés, később a szinten tartás is. Ha jól gazdálkodunk legalább lesz honnan leépülni, amit komoly munkával azért nagyban lassíthatunk.
Hát ennyit az optimista hozzáállásról.
A társadalom és az egyén között ott vannak emberi kapcsolataink, a pár-, baráti-, rokoni-, ismeretségi-, érdek- vagy egyéb kapcsolatok. Egy megszakadt kapcsolat, ha annak idején jól alakult ki és korrekten maradt abba, általában könnyen folytatható. Nehézségeink inkább a folyamatban levő viszonyainkkal akadnak. Hiszen alkalmilag tudunk viselkedni, odafigyelni, fegyelmezni magunkat – folyamatos kapcsolatainkban nem biztos, hogy ez megy. Sokkal inkább magunkat adjuk és a másik is, így aztán olykor csalódást okozunk magunknak és a másiknak. A kapcsolatok is hajlamosak ellaposodni, kiürülni, rosszabb esetben károssá sőt rombolóvá válni. A kiszolgáltatottság-hatalom, irigység-fennhéjázás, csodálat-lenézés, félelem-agresszió és hasonló viszonyok igencsak megkeserítik mindkét oldal életét, torzítanak a kapcsolaton.
Talán mégis a kapcsolataink azok, amikkel tudunk mit kezdeni. Erre van hatásunk és ez hat ránk leginkább. Meghatározza egyéni állapotunkat, hangulatunkat, energiáinkat, jövőképünket. Ha jól vagyunk a többiekkel, jobban érezzük magunkat. Meghatározza társadalmi viszonyainkat is, ha számíthatunk egymásra, odafigyelnek ránk és mi viszont, akkor máris egy biztonságosabb és kiegyensúlyozottabb világban vagyunk, kevésbé kell bizonytalankodnunk és bizonyítanunk.
Persze a kapcsolataink nem javulnak maguktól, minden félnek van teendője. Észrevenni, elfogadni, valamennyire megérteni sőt tisztelni egymást, ez feladat, nem is a legkönnyebb. Ellenállni sok kísértésnek, mint a méricskélés, verseny, mindenáron érvényesülés, irreális szintű konfliktus-kerülés, önérzet abszolutizálása vagy tagadása, békesség erőltetése, elismerés kiharcolása és számos hasonló. Jó felismerni, hol csúsznak félre kapcsolataink – és persze melyik hol –, mi használ és mi árt a rendezésnek, mit érdemes megtenni és mit elkerülni.
Általában egy rossz viszony mindkét félnek kellemetlen, erőfeszítéseket kell tennünk a feszültség kezeléséhez és megmagyarázásához. Ezért többnyire kölcsönösen érdekeltek vagyunk a rendezésben, megoldásban. Hiszen egy rendezett kapcsolat már nem viszi az energiát, hanem hozza, de mindenképpen kezelhetőbb, kényelmesebb, élhetőbb. Érdemes hát felemelni a kapcsolatot onnan, ahová süllyedt. Ez által mi is emelkedünk, és kicsit mindannyian is.
