Nem egyformák az adottságaink, képességeink, hozott személyiségünk, érzékenységünk és tehetségünk. Ami természetes, hisz nincs két egyforma ember. Gyakran éppen jól kiegészítjük egymást, elfogadjuk a másikat hiányaival és többleteivel együtt, ahogy ő is minket.
Az egyenrangúságnál kezdhet feszültté válni a különbség. Ki a főnök, ki kit szolgál ki, kinek az érdekei érvényesülnek? Megbillenhet az egyensúly, már nem a „mi”, hanem az egyikünk a lényeg. Az övé a kapcsolat.
Persze abszolút stabil egyensúly nincs, mikor ki felé billen a mérleg. Lehet valakinek igénye több támogatásra, adott helyzetben az egyikünk hatékonyabb, ideiglenesen alá kell rendelni erőforrásokat valamelyikünk érdekeinek. A gond az, ha tartósan és megegyezés nélkül bemerevedik a felállás, ami legalább egyikünket zavarja. Akár nagyon, mert nem erről volt szó.
Könnyen hatalmi kérdéssé is válhatnak a helyzetek, amit annyi minden befolyásol, nagyon bele tudunk bonyolódni. A hatalmi hozzáállás pedig ritkán vezet az egyensúly visszaállítása felé. Egyre nehezebb ezekből jól kijönni, valahogy csak romlik az egész. Pedig nem így kéne lennie, érezzük, hogy lehetne máshogy is, talán csak egy kicsi kéne hozzá. Vagy komolyan kéne dolgozni rajta – de tudjuk, hogy megérné. Akár némi segítséggel is.
