Nem csak a sületlenség része a problémás, hanem – feltéve, de meg nem engedve igaz voltát – sokkal inkább, hogy és akkor mi van?
Az eredetmítoszok mindig is magyaráznak valamit, indokolnak, de dönteni, viszonyulni a jelenben kell. Egy eredet meghatározhatja a viszonyulásunkat, főleg érzelmileg, de nagyon gyakran arra szolgál, hogy kikerüljük az igazi viszonyulást. Például a politikában egy elhangzott kérdésnél klasszikus a válasz helyett a kérdező minősítése. Így az eredet valamilyen kétségbe vonásával máris nem számít az esetleg igen kellemetlen kérdés, nem foglalkozunk vele. Így a homoszexualitás eredetmagyarázata sem ad választ arra, hogy egyébként hogy viszonyuljunk a személyekhez – aki a magyarázat szerint sem tehet erről, vagyis az áldozathibáztatás sem működik. Szóval nagy ívben kikerültük az alapkérdést.
Megszokott, hogy a magyarázat szól valamiről, még igaz is lehet, viszont arra nem ad választ, ami a tényleges kérdés, a személyes, az aktuális. A gyerekkori traumás magyarázatok, genetikai okok, kulturális hagyományok és hasonlók olyanok, mintha megoldanának valamit – viszont indokolatlanul csökkentik vagy növelik a felelősség vállalását, akadályozzák az aktuális objektivitást. Az eredet nem lehet mentség de bűnbak-képzésre sem szolgálhat különösen erkölcsileg érzékeny kérdésekben.
Az itt és mostban persze hasznos megérteni, hogy hogy alakult ki a helyzet. De ez nem indokolhat felelőtlenséget, elutasítást, kirekesztést, érdemi mérlegelés hiányát, szembenézés elkerülését.
Ilyenkor hasznos lehet az „és akkor?” kérdés. Kiderülhet, hogy indoklásunk semmire sem jó, vagy csak ürügyként használtuk. Ha az „és akkor?”-ra adott válasz érdemben meg kell határozza a hozzáállásunkat, úgy lényeges az eredettörténet. Ellenkező esetben bátran hagyjuk figyelmen kívül.
