Mikor mennek a hétköznapok és még csak lassan közeledik a lelépés ideje, alig van változás. Csinálni kell, amit kell, nincs súlya az időpontnak, ami közeledik. Mintha nem is lenne jelentősége, csak az alapszintű teendők kerülnek előrébb, az utazás praktikus teendői finoman megjelennek, rákeresni az úticélra, kicsit tájékozódni. De azért a hétköznap a meghatározó.
Aztán ahogy közeledik, az eddigi dolgok lecsengenek, szünetet iktatunk be, máshova ütemezünk. És kialakul az üresség, az az időszak, amire nem terveztünk. Legalábbis hétköznapi dolgokat. Marad az átgondolás, készülődés, bepakolás. Már nem fogunk hozzá semmi komolyhoz, olyan időtöltések kerülnek elő, amikkel csak telik az idő, kicsit szükségesek, kicsit jobb, ha már megvannak, de nincs nagy jelentőségük. Ha eszünkbe jut, mit kéne, kellett volna még, lehetőleg elhalasztjuk. Ez más az utazáshoz tartozó idő, más állapot, más fontosságok. Lényegében már nem vagyunk itt.
Akkor persze, ha megtehetjük, ha nem kapkodva készülünk a zsúfolt dolgaink között. Hiszen van, hogy a nyugodt, átgondolt pakolgatás helyett sürgősen kell összeszedni dolgainkat, szembesülve hogy nincs meg az, amire gondoltunk, vagy nem olyan állapotban. Vagy nincs elintézve, aminek már régen el kellene. Mikor az utolsó percekben is el kell menni, fel kell hívni, meg kell beszélni. De még ilyenkor is fél lábbal már a más időben vagyunk, tudva, hogy ennek meg mindjárt vége. Mindjárt elengedjük.
Eltávolodhatunk, távolabbról nézhetünk a dolgokra, ügyekre. Talán ez a távolság a legjobb, ahogy egyre messzebb sodródnak az elengedett feladatok. És egy darabig nem kerülnek elő.
Végre kicsit elengedjük magunkat is...
