-- Mások intelligenciája – konklúzió --
Tudjuk, hogy mások intelligensek, mert miért lennénk ezzel egyedül. Ráadásul tapasztaljuk is, mikor milyen mértékben. A kérdésünk inkább az, hogy viszonyulunk egy másik intelligens emberi lényhez. Ha az illető még gyerek, úgy elfogadjuk korlátozott szellemi képességeit, többnyire korának megfelelően kezeljük, olykor rácsodálkozunk furcsaságaira. Aztán egyre inkább elvárjuk a szellemi képességeket, magától értetődőnek vesszük, a hétköznap adódó helyzetek részének. Ilyenkor az eltérésekre csodálkozunk rá, ha valaki nem eléggé vagy pont meglepően jó felfogású. Már ha jelentőséget tulajdonítunk ennek a mindennapokban.
Merthogy a napi rutin során túlzott intelligencia nem szükséges, általában nem is nyilvánul meg. Csak úgy élünk egymás mellett, külsősöktől valami átlagosat, ismerősöktől a nekik megfelelőt várjuk el. Nem feltétlenül becsüljük jobban az okosat, aki már bekerült a saját skatulyájába, egyszerűen a helyén van. A viszonyunk másról szól, mástól függ – események, érzések, figyelmek, törődések és egyebek határozzák meg inkább. A személyes a személyesben marad, az intellektuális teljesítmény ennek csak egy, általában bekalkulált eleme a kapcsolatunknak.
Ezzel együtt a mások intelligenciáját hamar felmérjük, hiszen jelentősége van. Olykor bátorító és támogató, máskor akár fenyegető is lehet. Hiszen megnyugtató, ha a másik segít megoldani valamit, viszont ijesztő lehet, ha nálunk hatékonyabb. Feleslegesnek, akár kiszolgáltatottnak is érezhetjük magunkat, nomeg ellenünk is fordulhat akár. Vagy irigyelhetjük tudását, éleslátását, asszociációit, derűjét – jól jönne nekünk is. Esetleg mindezek hiányát – ha valaki kevésbé birtokolja ezeket – szánalmasnak találjuk, jó hogy nem vagyunk ilyenek. Kérdés, hogy felemelnek-e minket a nálunk jobbak és mi felemeljük-e a gyengébbeket, vagy megállunk az irigységnél és nagyképűségnél? Persze helyzetenként és személyenként változhat, de ha van tendencia, az többnyire rólunk szól.
Túllépve az emberen, a környezethez való viszonyunknak sem igazán az intelligencia az alapja. Lényegesebb, hogy szép vagy aranyos állatka-e, minthogy elég értelmes. Bár ha társat keresünk, mondjuk kisállatban, előny ha jól reagálunk egymásra, meg tudjuk tanulni egymást. Mindez már érzelmi és viselkedési tényező inkább, ha közben okos is – mondjuk ki tud nyitni egy ajtót – az inkább csak praktikus szempontokat vet fel minthogy kapcsolódásunkat határozná meg.
Talán lényegesebb mennyire tekintjük érző lénynek a másikat. Emlősöknél ez elég jól megy, de az állatok többsége sem kérdés. Esetleg a csúnyábbak, mint hüllők, rovarok, csúszómászók, stb. kevésbé váltanak ki törődést és elismerést, mégha elismerésre méltó teljesítmény is áll mögöttük. Jópofa, hogy intelligensnek tűnhetnek, de nem ez számít. Ha empatikusabb típusok vagyunk, a látható szenvedésük vagy erre való képességük lehet egy kapocs, és itt az értelem is lényeges: tudják is hogy szenvednek.
A növények szintén viselkednek, reagálnak – de olyan lassan, hogy kevésbé érdekel minket. Hiába vannak zseniális megoldásaik, a reakcióidejük miatt nem partnerek, nomeg esélytelenek is ha konfliktusunk lenne. Azért egy derékba tört fa előhozhat némi sajnálatot, biztosan fájt neki. És borostyán is a fa megkövesedett könnye (gyanta), az is fájhatott. Vagy mikor rágják a levelüket, szárukat – ezt kicsit át tudjuk érezni. Csodálatot is kiváltanak, de mégsem partnerek, nem számítunk rájuk különösebben, pláne nem intelligens tényezőként. Még az oly bonyolult erdő is csak vegetáció.
Úgy tűnik hát, az intelligenciának meglepően kevés a jelentősége. Talán a sajátunknak is, de a másoké inkább praktikus szempontból lényeges: mit várhatunk tőlük. Lehet elismerés tárgya az értelem, tudás, de személyes viszonyunkat kevésbé határozza meg – már a praktikus szempontokon túl.
Ezzel persze lehet vitatkozni, van is helye, de talán inkább térjünk a következő témánkra. Hamarosan…
