Biztosan van jelentősége az eddigi kapcsolatnak, meg általában a világhoz, az élethez való hozzáállásnak. De éles helyzetben azért más ez, mint elképzelve, elméletben. Ott vannak a fájdalmak, kényelmetlenségek és korlátozottságok. Meg a félelem. Meg a féltés. Ezek mindkét oldalon. És az egész bizonytalanság. Többnyire bűntudatokkal, (ön)hibáztatással. Minden bizonnyal vannak valamilyen sérelmek is. És simán megjelenik a kétségbeesés, tehetetlenség, akár agresszió. Szinte minden előkerül, felkavarodik, elbizonytalanodik.
A haldoklás még nem gyász, de már mégis az. A haldoklónak, a hozzátartozónak is. A búcsú ideje lenne optimálisan, a kölcsönös elengedésé, ezzel együtt a megtartáson munkálkodásé. Amennyire és amennyit meg lehet tartani, mindenképpen érdemes. Hiszen vannak értékek, megőrzendők, elviendők. Általában rövid idő ez, ami tényleg erről szólna, ráadásul sok praktikus teendő, történés is zajlik, egyszerűbb és biztonságosabb ezekre figyelni. Búcsúzni meg nehéz.
Szerencsés dolog készülni a haldoklásra, mindkét oldalon. Többnyire nem szokott összejönni, nincs nagyon gyakorlatunk, hagyományunk erre. Egyébként is kevés búcsúzás, elköszönés, elválás sikerül jól, kevésbé nehéz helyzetekben. A halál után az itt maradókban sokszor megmarad a felkavarodás, még egy kudarccal megtetézve, ami tovább kavar. Jó esetben mindez lassan leülepszik.
Amit leginkább tehetünk, hogy elfogadjuk tökéletlenségünket. A sajátunkat és a távozóét is, meg hogy ez a haldoklás így sikerült. Ennyit tudtunk, valószínűleg a legjobb szándékkal, jóindulattal. Korlátainkkal, hibáinkkal, fogyatékainkkal együtt megpróbáltuk. Ezzel együtt velünk maradnak az emlékek, az értékek, amik megőrzése, rendezése és kezelése immár a mi feladatunk. Az itt maradók dolga.
