Hibatűrés

A hibatűrés egy jelző olyan rendszerek leírására, amelyek rendelkeznek a működés során bekövetkező hibák észlelésének és javításának vagy kiküszöbölésének képességével. Szóval amikor némi probléma belefér. 

Ehhez két dolog kell, egyrészt a hibák kezelésének hatékony módja, másrészt tartalék. Talán a tartalék a fontosabb, a túlméretezés, merthogy a hibánál valami úgyis kiesik a működésből, ezért a megmaradt részeknek kell ellátni az egész feladatot. Számos szervünk van így „túlméretezve”, elvileg kevesebb is elég lenne, viszont akkor annak nagyon oda kéne tennie magát. 

A hibák kezelése is fontos, először észrevenni majd minimum izolálni kell, ne terjedjen tovább. A észrevétel segít a mielőbbi és vélhetőleg csak kisebb kiterjedésű zavar esetén fellépni, még az eszkalálódás előtt. Merthogy sok baj hajlamos további gondokat okozni. Szóval érdemes odafigyelni. 

Aztán lényeges, mit is kezdünk az egésszel, elég-e elkülöníteni, megszabadulni tőle vagy az egész rendszernek reagálnia kell, átrendeződni, átalakulni, akár külső erőforrásokat bevonva. Nem szerencsés az ágyúval verébre, de a csúzlival bálnára sem, mind tartalmában mind mértékében megfelelően kellene reagálni. Ami nem könnyű.

A kezelés vagy javítás után pedig illik tanulni a történtekből. Lehetőleg ne kövessük el ugyanazt a hibát többször, hogyan lehetne megelőzni vagy megoldani, hogy ki se alakulhasson. Olykor ez egyszerű, máskor az egész működést át kell gondolni hozzá. Nem mindegy, hogy kis perifériás hiba vagy a rendszer alapjait érintő tökéletlenség. Valamint mennyire összetett, kidolgozott, sokrétű a rendszerünk, egyáltalán át tudjuk-e variálni, van-e mihez nyúlnunk házon belül.

A hibátlanság persze szép lenne, de úgy tűnik megoldhatatlan, nem igazán jellemző erre a világra. Így aztán ránk és kapcsolatainkra sem. Az ideálistól jelentősen elérő világban így be kell rendezkednünk a hibák előfordulására és lehetőleg hatékony kezelésükre. Ami komoly energiákat igényel és kiábrándító is, visszadob a realitásba.

Kellenek hát a túlméretezettség. Képezzünk tartalékokat, építsük, cizelláljuk magunkat és kapcsolatainkat, próbáljunk rugalmasak lenni, amennyire lehet. Ha elég összetett a rendszerünk és jó állapotban vagyunk, simán megengedhetünk bizonyos problémákat. Lehetünk ennyire nagyvonalúak. 

Harc és háború

Elég komoly feszültség van mostanság a levegőben meg mindenféle médiában, valahogy lassan beégett a háborús meg harcos retorika. Persze ki mennyire használja, van aki nagyon. A háború pedig rossz, ez nem vitás. Ehhez képest a harc kevésbé negatív, olyannyira, hogy Pál azt írja magáról: „Ama nemes harcot megharcoltam”. 

A harc gyakran szinonim a versennyel, küzdelemmel, talán ezért is lehet jó, nemes. Nem háború, méretében, időtartamában, szervezettségében meg egyebekben messze alulmarad. Általában aktuális, helyi, jó esetben nem eszkalálódik. Noha a háború csatákból áll, egy-egy küzdelemnek van eleje és főleg vége, a felek megmaradnak ellenfeleknek. Szabályszerűen küzdenek. Ez azért lényeges. 

Szinte mindent neveznek harcnak, ami valami ellen történik. Lehet harcolni a bűnözés-, szegénység-, betegségek-, korrupció-, és annyi más ellen, ami gyakran pozitívabban is megfogalmazható lenne, mondjuk hogy valamiért. 

Küzdeni, törekedni általában megszokott, életünk része. Akár valami ellen, akár valamiért történik. Ez simán lehet építő is. Kábé ott van a határ, amikor már csak a győzelem számít. Amikor az bármit megér, és ez általában a károkozás maximálásával történik. Immár nem számít etika, előkerülnek nemtelen dolgok, a cél szentesít minden eszközt. Nem számít mi lesz a győzelem után, mennyi mindent teszünk tönkre, csak győzzünk. Akkor is ha sokkal rosszabbul jövünk ki győztesen, mintha el sem kezdtük volna, az sem számít. Már túl sokat fektettünk be, hogy kiszálljunk. Látjuk a politikában ki mennyi fenyegetést és ígéretet használ, ki mennyire „függetlenedik” a realitástól.

Talán a realitásérzék lehet a fék. Szembesülés a valósággal, ami gyakran az eddigi rombolás számba vétele. Ahogy megy tönkre a környezetünk, kapcsolatunk, jelenünk és jövőnk. Milyen kilátásaink voltak, és milyenek vannak most? És mi lesz, ha így folytatjuk?

Folytassuk másként. Ez még nehezebb. Nem feladva, de nem is tovább eszkalálva. Ez már nem akármilyen kihívás. Innen szép nyerni. 

Figyelem

Nehéz jól figyelni. Ha meg nem figyelünk, nem vesszük észre, nem fedezzük fel, így nem értjük meg. Annyi mindent nem értünk meg…

A figyelem nem megy erőből, bár lehet erőltetni és valamennyire ez is működhet. Talán akkor megy legkönnyebben, ha érdekel, ha kíváncsi vagyok. Lehet érdemesebb a kíváncsiságot felkelteni magunkban, megkeresni az érdeklődést. 

A segítő úgy segít, hogy figyel. Közhely, hogy nem ad tanácsot, nem vesz át döntést, nem minősít. Viszont figyel a tartalomra, formára, körülményekre, összefüggésekre, az egészre vagy részletekre… A segítő ránk figyel és minket is késztet erre. Hiszen ha figyelnek ránk, mi is tudunk magunkra, össze tudjuk rendezni a tartalmat, formát, körülményeket, összefüggéseket, az egészet vagy részleteket… 

Figyelni fárasztó. Ha jól csináljuk közben motivál a sikerélmény, a felfedezés izgalma, a megértés nyugalma. Ezzel együtt sem bírjuk akármeddig, elfogy a lendület. Szerencsére a találkozás után is folytatjuk, dolgozunk tovább, ha nem is annyira intenzíven. Továbbra is felfedezünk, megértünk. 

Figyelni a mi dolgunk. A segítő hiába figyel, ha mi nem tesszük. Nem sokat ér nekünk, ha ő felfedez, megért, nem lesz közünk hozzá, hiába rólunk szól. És dolgunk is, hogy tereljük a figyelmét, arra, amivel foglalkozni akarunk, ami nekünk fontos. Mégiscsak rólunk van szó.

sírás

Jézus könnyekre fakadt. Jn 11,35

Amennyire tudom, ritkán ábrázolják Jézust sírva, nem is sokszor tett ilyet. A szenvedése előtt sírt a Gecsemáné-kertben, korábban Jeruzsálem pusztulása miatt. Valamint aktuálisan Lázár sírjánál. Mindhárom mélyen emberi megnyilvánulás és nehezen ábrázolható, vannak hangsúlyosabb és attraktívabb jelenetek, melyeket könnyebb megjeleníteni.

Jézus is gyászol. Van amikor saját magát, máskor a világot, most pedig egy barátját. Pedig ő aztán tudhatna a mennyországról, örök életről meg ilyenekről, vigasztalhatná magát az „ő már jó helyen van” frázissal. Sőt tudhatott Lázár küszöbön álló feltámadásról is, hiszen előre megmondta. Úgy tűnik, a várható hepiend önmagában nem teszi semmissé a bánatot. A veszteség az veszteség, a halál az halál.

Jézus a síró, gyászoló Mária és a többiek láttán megindult és megrendült. A fájdalom ragadós. A mások fájdalma segít a sajátunk megélésében. Nem szégyen, hogy fáj, az lenne fura, ha nem fájna. Ha ugyanolyan lenne a világ a veszteség után, mint előtte, akkor kérdéses, hogy van-e egyáltalán veszteség. Van-e, vagy valaha volt-e jelentősége egyáltalán? Mindennek megvan az ideje, a gyásznak is, rá kell szánni.

A fájdalom összeköthet a többiekkel, a veszteség tagadása viszont eltávolít és magunkra maradunk. A szomorúság is ehhez a világhoz tartozik, hozzánk is, kikerülhetetlen. Ha az Isten is sír, nekünk sem ciki. 

Bonyolult rendszer

A család bonyolult rendszer. Mindkettő igaz, bonyolult is meg rendszer is. 

Mivel bonyolult, sok szempontból kaotikusan működik. Nem egyértelmű miből mi következik, ha ez így történik, annak az lesz a következménye. És elég sok tényező van jelen, nehezen kiszámítható minek lesz jelentősége, és minek nem. Komoly súlya lehet az aktuális történésnek, kimondott tartalomnak, érzékelt hangsúlynak, egyéb jelenlévőknek, korábbi tapasztalatnak, szülői véleménynek, baráti befolyásnak, hormonális állapotnak, médiai sugallatnak, anyagi helyzetnek, másokkal összehasonlításnak… Ezek olykor nagyon hatnak, máskor alig. 

Mivel rendszer, mégiscsak van valami megjósolható működése. Tudjuk ki milyen és ezt figyelembe is vesszük, többnyire megfelelően kezeljük, általában jól becsüljük meg az eredményeket. Erre ő így fog reagálni, arra én meg úgy. Ha még valaki valahogy beavatkozik, akkor várhatóan javul/romlik a helyzet. 

És máris a felelősségekhez jutunk. Mennyiben az én felelősségem a család és mennyiben a másiké? Mekkora a környezet, az adott helyzet szerepe? Meg kell-e oldani és milyen áron érdemes még? No és kinek kellene megoldani? Kinek/minek mennyi lehetősége, hatása van egyáltalán? Hogy tudom eldönteni, mi és meddig az enyém, hogy se túl-, se alul ne értékeljem a szerepem? Egyik sem hatékony. 

És még csak a kérdések elején vagyunk, ráadásul nem is biztos, hogy ezek a leginkább relevánsak. Hiszen a világ is bonyolult rendszer, ami szükségszerűen hat ránk, és ami egyszerre van kívül és belül. De megvan a magunk világa is.

Ilyenkor jöhet jól egy külső szakember, hogy ránézzünk. Hogy meg tudjuk beszélni és meg is halljuk egymást. Hogy ki merjük mondani, meg merjük mutatni, fel merjük vállalni – mert egy kívülállóval biztonságos. Mert csak addig megyünk, amíg meg tudunk állni, amíg stabil – viszont mégiscsak haladunk. És ez a haladás a lényeg.

No akkor ez most valami reklám volt? Tulajdonképpen az is. Ha valaki valamiért úgy érzi családja, kapcsolata rendezésébe érdemes lenne bevonni valakit, talán én is lehetek. Sokszor volt már ilyen, és nem ritkán sikerrel :)

Kényelem

Kényelmes világban élünk. Vagy legalábbis próbáljuk kényelmesség tenni, tehetségünk szerint. 

Sokak szerint a boldogságot keressük egyébként, boldogok szeretnénk lenni, de ha ez nem jönne össze, legalább érezzük jól magunkat. A kettő nem azonos és az utóbbihoz áll közelebb a kényelem. Régebben emlegették a sült galambot, amire várnak az emberek, és aminek elvileg a szájukba illene repülni – vagyis erőfeszítés nélkül elégüljünk ki. Olyasmi, mint kocsival menni a hegyre nem pedig megmászni azt. 

Állítólag pedig nincs ingyen ebéd. Ha nem járjuk végig az utat és úgy érünk célhoz, az egész más jellegű megérkezés. A helyzet, az anyag, a fizikai valóság túlmutat önmagán, valahol ilyenkor alakul ki valami boldogság-féle. „És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyan volt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt... Emlékszel?... Nagyon jó volt.” Egyszerre H2O és több is, valami merőben más. Persze csak egy kicsit más az a víz, a sima dihidrogénmonoxid is megteszi a fizikai kiszáradás ellen. Manapság az ivóvíz nem luxus, igazán kényelmesen elérhető, ezzel együtt emlékezhetünk helyzetekre, amikor valami több volt. Éppen ezért emlékszünk ezekre. Sokszor az erőfeszítés, a kényelmetlenség, kellemetlenség miatt. 

Persze hogy jobb kényelmesen élni, tenni a dolgunkat, minél könnyebben. Ki szeretne ilyesmi írásokat füstölgő gyertya fényénél kézzel írott büdös pergamenlapon olvasgatni egy hideg kőépületben, amikor kényelmesen otthon, fotelban, képernyőn is megteheti? Bár lehet, jobban odafigyelnénk a tartalmakra, ha nem komoly erőfeszítés nélkül jutnánk hozzájuk. Ezzel együtt nem észszerű cél az öncélú kényelmetlenség.

Leginkább talán az elválasztás a lényeg, a kényelem az kényelem, a boldogság meg boldogság. Lehet átfedés, leginkább alkalmilag, és persze nem egymást kizáró dolgok ezek. Viszont nem is azonosak, sem fontosságban, sem elérhetőségben. Ne lepődjünk meg egyik vagy másik megjelenésén és lehetőleg ne keverjük össze őket… 

Kiválasztottság

Sokan érzik magukat különlegesnek, sőt kiválasztottnak. A különlegesség az egyszerűbb, hiszen mindenki erősen egyedi, ami több, mint a ritka vagy a kivételes. Még az ikrek is páratlanok. Persze vannak jellemzők, amik többekre igazak, sőt akár a többségre is, de valahogy nincs olyan, hogy teljesen átlagos. Aki egy vagy több kategóriában a megszokotthoz tartozik, biztosan akad olyan is, amiben kifejezetten a kisebbséget képviseli. És viszont, aki nagyon különlegesnek tűnik számos kérdésben biztosan a többséget jeleníti meg.

A különlegesség tehát attól is függ, mit akarunk hangsúlyozni, mire figyelünk. Erre utal például a „te is más vagy – te sem vagy más” szlogen, a melynek mindkét kijelentése igaz. És mikor melyik állítás válik fontossá, van hogy az egyediségem figyelembe vétele segít, van hogy „normalitásom” hangsúlyozása. Mindkettő megtarthat kritikus helyzetekben. 

A kiválasztottság még érzékenyebb dolog. Valami pozitív kivételesség jelenik meg benne, kicsit vallásos felhanggal. Gyakran feladat vagy eszme is kapcsolódik hozzá, és többnyire egy kisebbség tekint kiválasztottként magára. Ez a tudat komoly tartást jelenthet, kivételes teljesítményekre késztethet vagy érdemi vigasztalást nyújthat, magyarázatot adhat. 

A kiválasztottság-tudat igen gyakori és talán egyik legrosszabb jellemzője a gőg. Amivel felül emelkedünk a többieken, akik valamilyen téren silányabbak. Genetikailag, nemzetiségileg, esztétikailag, életvitelileg, társadalmilag, politikailag, képességileg, értelmileg, kulturálisan, vagy bármi egyéb téren. Mivel pedig én tudom, képes vagyok, megvannak az adottságaim azokkal szemben, természetesen nem érhetnek fel hozzám, nem vonhatnak kérdőre, nem kérhetnek számon. A kiválasztottság elkülönít.

A kiválasztott csoportokban ritkábban a felelősségtudat lesz hangsúlyos, gyakrabban az önigazolás, lenézés. A kiválasztottság eredendően nem demokratikus, hiszen privilégiumokkal jár, kevéssé hangsúlyozza az egyenrangúságot. Gyakran pedig indoklásul szolgál olyan tettekhez, amik egyébként elfogadhatatlanok lennének. Ha nekem van igazam az egy egyenlőtlen helyzet, márpedig mégiscsak igazam van. Talán ezért olyan ritka a kiválasztottság igazi alázattal együtt. 

Nem a kiválasztottság a gond, nem a különlegesség. Hanem az ehhez tartozó gőg, ami pont a kiválasztottság tárgyát, a feladatot, a küldetést akadályozza. Taszítóvá teszi az eszmét a képviselői által. Hiteltelenné az ügyet, mert csak az egó jelenik meg. Ellenszenvessé a képességet, mert láthatóan kérkedést szolgál. Nem könnyű felnőni kiválasztottságunk nagyságához.

no örömre!

Azután örvendezz mindannak a jónak, amit Istened, az Úr ad neked és házad népének… 5Móz 26,11

Az öröm ritka vendég, legalábbis sokak így gondolják, sőt így élik meg. Vannak persze gyakorlatok, hogy észrevegyük a jót is, tudatosítsuk mi mindenért lehetünk hálásak. Fura dolog felszólításra örülni, de ha másként nem megy, hátha így fog. Hiszen miért is ne örülnénk a jónak?

Talán természetesnek vesszük a jót, mint ami munkánk gyümölcse, a világ rendje, nekünk jár. Ha csinálok valamit, ami nekem jó, miért kéne még örülnöm is neki, hiszen én csináltam, direkt ezért. A kellemesség vagy kényelem azonban messze van az örömtől. Még az elégedettség sem az, vagy az elfogadás, belenyugvás, beletörődés, akár egy „igazam lett” hozzáállással. 

Az öröm valami felszabadult izé, vidám és derült. Kapcsolódhat a váratlanhoz, meglepetéshez. Igénkben is olyan jóról van szó, amit kapunk, amit nem mi készítünk vagy okozunk. Tulajdonképpen ajándék. Ezért is csodálkozhatunk rajta. Valami újat, érdekeset, aranyosat mutat meg a világról, rólunk vagy az ajándékozóról. 

Az öröm kicsit valami érdeklődést, figyelmet is magába foglal, észrevesszük azt a jót, aminek örülhetünk, észrevesz minket, aki a jót adja. Valami dinamikus történik, esetleg szokatlan. Kicsit tágul a világ, több, nagyobb lesz. Ami jól hangzik…