szolidaritás

Ne feledkezzetek meg a foglyokról, mintha fogolytársaik volnátok, a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok. Zsid 13,3

Szolidaritás. Olyan természetes, főleg sírni a sírókkal. Örülni az örülőkkel szintén nem rossz, sőt valamivel vidámabb. Átvesszük egymás hangulatát, általában a többségét. Ha nem ezt tesszük, kirekesztettek érezzük magunkat, nincs kapcsolat. Nem vagyunk úgy jelen egymás életében, ha gyökeresen másként érezzük magunkat.

Mindennek rossz helyzetekben van nagyobb jelentősége, ha jól vagyunk az egyedül is könnyebb. Valamilyen rabságban vagy szenvedésben kifejezetten rosszabb, hogy még egyedül is vagyunk. Egyébként sem kellemes és pluszban társul hozzá szégyen, értetlenség, bűntudat, meg minden, ami a kirekesztéshez, elhagyatottsághoz kapcsolódik. Ha nem vagyunk ebben egyedül, az máris kicsit természetesebbnek, elfogadhatóbbnak hat. 

Ugyanis a rabság meg a szenvedés valahogy természetellenes is. Nem alapállapotunk, nem így kéne lennie. Jó esetben ritka kivételek ezen állapotok, rosszabb esetben gyakoriak és akár megszokottak. Bele lehet fásulni, ahogy némely gombák üdítő frissen, rugalmasan indulnak és kérges taplókká válnak. Ha egyedül maradunk a bajban igen gyorsan elfásulunk. 

A bajok ellen nincs védelem, biztosítás, nem lehet mindent megúszni. Kinek mennyi, de biztosan jut. Az elkerülés mellett ezért érdemes odafigyelni a többiekre, akiknek nem sikerült megúszni. Már csak a jelenlétünkkel sokat segíthetünk. És általában nem annyira kellemetlen nekünk sem, mint tartunk tőle. Hiszen nem teljesen idegen, ismeretlen a helyzet, talán segít nekünk is ez által nem annyira félni a kiszolgáltatottságtól és szenvedéstől… 

Megéri?

Sokan sokat elértek az életükben. Többen a hírekben, médiában fordulnak elő, mások inkább helyben elismertek, vagy akár csak véletlenül derül ki róluk. Lehet ez az elért dolog anyagi vagy valami státusz, esetleg fizikai teljesítmény vagy tudás, bölcsesség, kapcsolatok, megelégedettség, kiegyensúlyozottság, talán pont szabadság és önmegvalósítás. Annyi mindent el lehet érni… 

Ritka az, hogy valakinél minden összejöjjön. Talán mert életkor szerint is változik, van ami fiatalon és van ami idősebb korban releváns. Vagy adottság terén, egy tehetség más területen való érvényesülést akár ki is zárhat. Kevés súlyemelő kiváló hosszútávfutó vagy zsoké. Ki az apró részletekre, ki a nagy összefüggésekre tud inkább figyeli. Aktív és zaklatott életformát preferálhatunk vagy elmélyültebb, kevesebb külső ingerrel járó csendeset.

Ezzel együtt általában nem csak egy véglet felé mozdulunk, időnként lehetnek hangulatváltozásaink, válthatunk preferenciáink között. Kívánhatunk állandóságot, de olykor változatosságot, valami mást. Azonban a sikerhez, bármit értsünk is alatta, biztosan kell befektetett munka, idő, energia. Egy jól sikerült mozdulat vagy gondolat, megnyilvánulás mögött sok korábbi mozdulat és gondolat van, attól tűnhet természetesnek és könnyűnek. A háttérmunka kevéssé irigyelt, viszont erősen valószínű a legtöbb esetben.

Talán az a kérdés, megéri-e nekünk? Megéri-e ennyit befektetni? Meg tudjuk-e oldani? Részben a körülményeink is behatárolnak, mindenkinek korlátozott a mozgástere. De korlátaikon belül is láthatunk példa értékű, elismerendő teljesítményeket. Szánnánk rá mi is ennyi időt, energiát, feszültséget?

Sokszor a stressz tart vissza, a bizonytalanság aggodalma, konfrontációtól tartás. Miért is kéne a félelmet, kényelmetlenséget, feszültséget választanunk? Kellemetlen, akár monoton munkát fektetni bármibe. Hangulatos „nagy embernek” lenni, de nyomasztó lehet az ezzel járó felelősség, már ha komolyan vesszük. Úgy tűnhet, nem éri meg. 

Talán elegendő, ha elfogadjuk korlátainkat, eddigi életutunkat, döntéseinket, aktuális helyzetünket. És mérlegeljük a továbbiakat, merre mennénk és mennyit szánunk rá? Nem baj, ha nem sokat, élhetünk kényelmesen is. Vagy megalkudva a körülményekkel. Esetleg belátva, aktuálisan kevés lehetőségünk, szabadságfokunk van. 

Az egyszerű, lehetőleg kényelmes élet is kielégítő. Miért kéne bonyolítani? Ha ezen túl akarunk valamit, annak megvan az ára. Olykor persze az egyszerű életnek is. Ha valami sikereket, eredményeket szeretnénk, bátran érdemes hozzáállni. Kockázatot vállalva, komolyan befektetve, kitartóan és bizonyos dolgokat biztosan feladva. Mert nem lehet mindent...

Váltás

A kormányváltás azért jó, mert kiderülnek dolgok. Persze nem minden, de jóval több, mintha nem változott volna a hatalom. Nem az derül ki, hogy mi lett volna, ha marad a korábbi felállás, hiszen az fantázia. Az viszont körvonalazódik, mi volt és kábé mi van. Ez sem kis dolog. 

Alapvető, hogy nem látunk magunkra, csak másban moshatjuk meg arcunkat, de a tükör is külső segítség. Ha csak tehetjük szubjektívek vagyunk, magunk módján értelmezünk, magyarázunk, saját szempontunkból szemlélünk. Nem feltétlenül nagyon elfogultan, és bizonnyal védhetően.

A gondok akkor kezdődnek, ha lesz valami kevéssé egyenes, esetleg részrehajló, talán nem is teljesen őszinte dolgunk. Aztán ez mindig csak fokozódik. Minél tovább tudjuk magunkban intézni dolgainkat, annál inkább a saját szájízünk szerint rendezkedünk be és kiválóan kialakítjuk saját összefüggéseinket, ön- és világképünket, intézzük dolgainkat. Szépen kialakul mindenre a védekezésünk és támadásunk, beleállásunk és elkerülésünk. Egy idő után szükségszerűen eltávolodunk a realitástól, hiszen kezdetektől a valóságot hajlítgatjuk, minél kellemetlenebb, annál inkább. 

Újra elő kellene venni a tükröt, a másokat, hogy megmoshassunk arcunkat. Komoly bátorság szükséges ehhez, nagy elszánás. Vagy hogy ne legyen más választásunk. Ha túlzottan beleszorulunk saját egyre fiktívebb világunkba, esélyünk sincs a visszatérésre. Akkor már nem hat ránk a tükör, a másik, bezárul a világ. Ezt a fikciót is választhatjuk, mintegy zárványként stabilizálva magunkat az egyébként dinamikus valóságban.

De ha vállalhatjuk a szembenézést is. Visszakerülünk a realitásba és megértjük miben is voltunk. Milyen alternatívában, hogy alakult ki ez a helyzet és hogy állunk egyáltalán. Hogy tényleg mi volt, mi mindent tagadtunk vagy állítottunk igazolásként, nagyrészt alaptalanul. Ha a miérteket nem is, a hogyanokat meg lehet nézni. Az is sokat mond. 

Megtalálva tényleges történetünket, vagy legalábbis annyit belőle, amennyi már és még kezelhető, vissza tudunk találni ebbe a világba. Ahol mindannyian vagyunk és ahol persze olykor mások is saját világot építenek. Valahogy furára, irreálisra szoktak sikerülni, különösen kívülről.

Ezért kaland az önismeret, a legalább valamennyire objektív önkép felé haladás. Magunktól többnyire elcsúszunk, kisodródunk. Főleg fékek, ellensúlyok nélkül. Meg egymás nélkül, ezért jó, hogy társas lények vagyunk.

Kezelés

Egy kis körben a hajléktalanságról beszélgettünk. Ki jobban otthon volt a témában, ki kevésbé. Persze mindenki találkozott már hajléktalannal és mindenkinek van valami képe, véleménye a problémáról. Kinek romantikusabb, kinek naivabb, kinek kiábrándultabb.

De tulajdonképpen majdnem bármi lehetett volna a téma. A szegénységtől a munka világán át a nagy világproblémákig (nem mintha ezek nem lennének azok) előkerülnek optimista és pesszimista, (túlzottan) leegyszerűsítő és (túlzottan) bonyolító hozzáállások, kategorikus vélemények és cizellált sokrétűségek. 

És mikor hogy végződnek ezek a beszélgetések. Jó esetben, megfelelő nyitottsággal hozzáállva úgy állunk fel, hogy tanultunk, tágult a látókörünk, kicsit jobban megértjük. Máskor csak megerősödünk kezdeti álláspontunkban és az a siker, hogy senki nem tudott meggyőzni minket semmiről. Megnyugtató, hogy igazunk volt, van, talán lesz is. 

Vannak megoldhatatlan problémák. Társadalmilag is, amik érintenek, meg saját életünkben is. Amik már megtörténtek, kialakultak, simán adottságok. Ez van, és ez nehéz, zavaró, akár fájdalmas. Általában nincs hirtelen csoda vagy varázslat. Ezzel együtt javítani lehet, könnyíteni, gyógyítani. Valamennyire. Attól, hogy nem tudjuk megoldani, nem biztos hogy hagyni kell, elengedni, nem foglalkozni vele. Mert lehet jobban intézni, kezelni. És ez nem mindegy. Társadalmilag sem, meg magunknak sem… 

Csodálkozás

Hangos és éles madárkiabálást hallottunk, úgyhogy megálltunk és kerestük a forrását. Nem találtuk, de egy harkály odaugrott az előttünk álló fára, egy kis lyukba benézett majd be is ment. Bentről meg kinézett. Aztán hamar kirepült ismét. Némileg megváltozott a kiabálás. Álltunk ott kicsit, lenyűgözve egy ilyen egyszerű történésen, közben egy kerékpáros pár is megállt. Taglaltuk a harkály kis családi életét, majd tájékoztattak, hogy szürke mókust láttak itt egy órája. Aztán mentünk a dolgunkra.

Érdekes, milyen könnyű összehozni az embereket, mindössze egy harkály, egy mókus, stb. kell hozzá. Olyan dolgok, amik tulajdonképpen egyébként is megvannak, csak valaki észreveszi és rácsodálkozik. A másik meg csatlakozik a csodálkozáshoz. Merthogy ezek tényleg csodálatos dolgok, de hát egy csodálatos világban élünk. 

A csodálkozás független, tulajdonképpen mindentől. Nem számít a bőrszín, vagyoni helyzet, pártpreferencia, műveltség, nemi orientáció, társadalmi státusz, életkor, de még a fáradtság, betegség, csalódottság sem. Kevés ennyire univerzális dolog akad, mint a csodálkozás. És általában senki nem irigy e téren, nem akarja magának megtartani, kisajátítani. Csodálkozni is jobb együtt.

Könnyen lehet, hogy az egyik leghasznosabb dolog a csodálkozás. Megállít, elgondolkodtat, összeköt a többi csodálkozóval. Felfrissít és rugalmasabbá tesz, kizökkent a túlgondolásainkból, segít megtalálni a világot és saját helyünket is. Úgyhogy tegyük bátran, és ne foglalkozzunk vele milyen képet vágunk közben.

Életérzés

Érdekes és talán lényeges kérdés, hogy mitől érezzük magunkat élőnek? Merthogy van amikor tényleg élünk és van amikor épp csak vegetálunk. Van hogy itt vagyunk, jelen vagyunk, máskor meg csak nézünk ki a fejünkből, történnek velünk dolgok, vagy még az sem.

Persze ez egy belső állapot, hangulat, hozzáállás, gyakran összefüggésben a helyzettel, ami van. Ha kontrolláljuk a helyzetet, úgy érezzük van hatásunk a történésekre, akkor az olyan élő. Talán ezért olyan csábító a hatalom is, amikor mi irányítunk. Az erő, energia érzete, a pénz adta lehetőségek sokasága, a hierarchiából származó befolyás. Vitathatatlanul jó érzések ezek.

Az elkeseredés meg általában az ellentéte, amikor tehetetlennek érezzük magunkat, értelmetlennek a próbálkozásainkat, hatástalannak a tetteinket, kilátástalannak a helyzetünket, legegyszerűbb lenne feladni. Merthogy lassan jelentősége sincs, nem számít, sőt mi sem számítunk. Leginkább rosszra számíthatunk, még rosszabbra, kevés optimista forgatókönyvünk akad. 

Széles körben elfogadott vélemény, hogy az öngyilkosok többnyire nem meghalni akarnak, hanem másként élni. Az aktuális helyzetből, állapotból van elegük – ami általában érthető –, viszont ha ismét tudnák irányítani dolgaikat, nem a kilépést választanák. A sztoikusok szerint az öngyilkosság a méltóság és szabadság megőrzésének egy adekvát eszköze, bár végső megoldás. Viszont egyfajta remény és hatalom, hogy ez az utolsó eszköz rendelkezésre áll.

Szükségünk van a hétköznapokban hatalomra, arra hogy mi irányítsunk, hatással legyünk. Tudjuk persze határainkat, korlátainkat, viszont lényeges a mozgásterünk tudatosítása. Olykor több, nagyobb, ígéretesebb lehetőségeik vannak, mint elsőre gondolnánk. Nem feltétlenül könnyű és csodálatos megoldások, de jó irányba mutató, előre vivő lépések, amiből akár még sok kell majd. 

Jó átélni, hogy kompetensek vagyunk, helyükön és hatékonyan intézzük dolgainkat. Amikor meg nem így érezzük, azt is ki kell bírnunk, mérlegelve és keresve a lehetőségeket. És, amennyire lehet, tanulva magunkról, a helyzetekről, a világról. A tanulságok levonása már magában egy kis életérzés, és javítja további esélyeinket…

remény

Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya. Zsid 6,19

Volt szerencsém látni horgonyokat, holmi tengeri népeknél, és impozánsak. Nagyok, nehezek és hát ez a dolguk. Végülis a biztos pontot kell megvalósítaniuk, biztosítaniuk.

Érdekes a reménységet tekinteni horgonynak, ami Csokonai szerint csalfa és vak. Pál szerint a megmaradó három egyike a hit és a szeretet mellett. Nomeg amíg élünk, remélünk – bár ezt sokféle felhanggal lehet mondani. És a remény hal meg utoljára. Mindenesetre a remény és ahhoz való hozzáállásunk igen változatos lehet.

Lényeges, hogy a reménynek van egy tárgya, amiben reménykedünk, ami alátámasztja várakozásunk realitását. Általában van valami alapja, valószínűsége, lehetségessége. Nem egy alaptalan, véletlenszerű ötlet, soha nem volt esemény. Viszont nem is bizonyos, törvényszerű, magától értetődően bekövetkező. Mikor mennyire megalapozott a reménységünk – ami nincs feltétlenül egyenes arányban a bizakodásunk erősségével. 

Aktuálisan Isten adott szaváról van szó, esküjéről, szövetségéről. Egy ígéret, ami nem akárkitől származik. Ez által perszehogy lehetséges, egy mindenhatónak elég nagy szabadságfoka van betartani ígéreteit. Miért ne tenné? Az, hogy nem látszik valószínűnek, nem következik a körülményekből, elég gyenge kifogás lenne. 

Egy ígéret reménye tud stabilizálni, meg tud tartani. A világunk, az életünk hullámzik, olykor igen viharos, ide-oda hányódunk. Jól jön egy horgony, amibe kapaszkodhatunk. Persze csak biztos és erős horgonyba érdemes, amit akár teszteltünk is, és ha megtart, egyre inkább megbízhatunk benne. Ezzel együtt kapaszkodnunk azért nekünk kell… 

koromnak megfelel

Valami régi kéményseprő vicc, hogy a koromhoz képest jól nézek ki. Szóval lehetne rosszabb. Nemrég egy vizsgálatnál mondták a szememről, hogy „korának megfelelő”. Ami pont langyos, se nem jobb, se nem rosszabb. Ha úgy veszem megnyugtat, másként viszont csak annyi, hogy nem olyan rossz, mi mást is várhatnék ebben a korban?

Kevéssé vidám dolog szembenézni az amortizációval. Pedig a húszas éveinktől ez megy, melyik területen mennyire, az eszünkkel tudjuk is. Sima biológia. És a biológia megadja a határokat is, akár egész idősen is lehet elég jó állapotban lenni. Hasznos ehhez némi szerencse, főleg genetikailag meg objektív lehetőségileg, de sokat számít az odafigyelés, nomeg aktívan tenni magunkért. 

Hamar előjönnek persze a prioritások. Mennyire vagyunk fontosak magunknak, céljainkhoz mennyire szükséges a saját jó állapotunk, szánunk-e erre időt, energiát, akár pénzt is? Egyáltalán akarjuk-e, vagy csak úgy szeretnénk, vágynánk rá, jó lenne de így is jól van? És lehetnek fontosabb dolgok az egészségünknél. Jó, ha az egészség eszköz, kellék marad, ha ez lesz a cél akkor igen zsarnokivá válhat, ráadásul célként általában kevés. Kellemesebb mint rosszabbul lenni, de ennyi.

És gyakori, amikor nem érdekel. Úgy kalkulálunk, hogy nem éri meg az időt, erőfeszítést, pénzt. Nincs jelentősége, lesz ahogy lesz, ameddig addig. Mindegy, hogy milyen állapotban vagyunk, ha nincs dolgunk, feladatunk, célunk, érdeklődésünk. Jó is, ha amortizálódunk, igazán frappáns kifogás sok mindenre. Indokolhatjuk vele passzivitásunkat, érdektelenségünket, rossz hangulatunkat vagy akár haragunkat is. Ha ilyen bőrben vagyok miért is lennék vidám, motivált, érdeklődő, kedves?

Úgy tűnik, jelen vagyunk, ha így, hát így. Volt aki azt mondta nekem, hogy „ez nem élet”, muszáj volt jeleznem, hogy de, ez az ő élete. Ilyen. És nem csak fizikailag. Jó ha sikerül legalább megfelelni a korunknak biológiailag, mentálisan, egzisztenciálisan, szociálisan meg minden területen. Még jobb, ha ennél optimálisabb állapotban vagyunk, legalább valamelyik téren – kompenzálja kicsit, ha máshol nem jön össze. 

Kikerülhetetlen hát korunk és állapotunk összefüggése, de ennél összetettebb a kép. Mi magunk és környezetünk, helyzetünk legalább ennyire tényező, amire viszont hatással lehetünk. Nem úgy, mint korunkra.