A különlegesség tehát attól is függ, mit akarunk hangsúlyozni, mire figyelünk. Erre utal például a „te is más vagy – te sem vagy más” szlogen, a melynek mindkét kijelentése igaz. És mikor melyik állítás válik fontossá, van hogy az egyediségem figyelembe vétele segít, van hogy „normalitásom” hangsúlyozása. Mindkettő megtarthat kritikus helyzetekben.
A kiválasztottság még érzékenyebb dolog. Valami pozitív kivételesség jelenik meg benne, kicsit vallásos felhanggal. Gyakran feladat vagy eszme is kapcsolódik hozzá, és többnyire egy kisebbség tekint kiválasztottként magára. Ez a tudat komoly tartást jelenthet, kivételes teljesítményekre késztethet vagy érdemi vigasztalást nyújthat, magyarázatot adhat.
A kiválasztottság-tudat igen gyakori és talán egyik legrosszabb jellemzője a gőg. Amivel felül emelkedünk a többieken, akik valamilyen téren silányabbak. Genetikailag, nemzetiségileg, esztétikailag, életvitelileg, társadalmilag, politikailag, képességileg, értelmileg, kulturálisan, vagy bármi egyéb téren. Mivel pedig én tudom, képes vagyok, megvannak az adottságaim azokkal szemben, természetesen nem érhetnek fel hozzám, nem vonhatnak kérdőre, nem kérhetnek számon. A kiválasztottság elkülönít.
A kiválasztott csoportokban ritkábban a felelősségtudat lesz hangsúlyos, gyakrabban az önigazolás, lenézés. A kiválasztottság eredendően nem demokratikus, hiszen privilégiumokkal jár, kevéssé hangsúlyozza az egyenrangúságot. Gyakran pedig indoklásul szolgál olyan tettekhez, amik egyébként elfogadhatatlanok lennének. Ha nekem van igazam az egy egyenlőtlen helyzet, márpedig mégiscsak igazam van. Talán ezért olyan ritka a kiválasztottság igazi alázattal együtt.
Nem a kiválasztottság a gond, nem a különlegesség. Hanem az ehhez tartozó gőg, ami pont a kiválasztottság tárgyát, a feladatot, a küldetést akadályozza. Taszítóvá teszi az eszmét a képviselői által. Hiteltelenné az ügyet, mert csak az egó jelenik meg. Ellenszenvessé a képességet, mert láthatóan kérkedést szolgál. Nem könnyű felnőni kiválasztottságunk nagyságához.
