Reprezentatív mintán nem biztos, hogy be tudnám bizonyítani, de mintha párkapcsolatokban sűrűbben előfordul, amikor egy apa kvázi gyerekként is működik a családban. Az anya szájából elhangzik, hogy ő az N+1-dik gyerek. És ebben alapvetően egyet ért az apa is.
Tulajdonképpen kellemes gyereknek lenni, ki ne vágyna rá? Kényelmesebb, felelőtlenebb, kiszolgáltabb, passzívabb, hát hogyne ilyen életet szeretnénk. Szabadsággal, kötetlenséggel, játékossággal. Ez a legjobb időszakunk volt régen, meg most is ha nagy néha megengedhetjük.
Mi lehet ezzel a gond? Általában az, hogy ha gyerekeskedünk, akkor valaki másnak viszont felnőttnek, sőt szülőnek kell lennie. Ha költünk, valakinek elő kell teremtenie az anyagiakat ehhez, ha eszünk valakinek meg kell főzni, ha rendetlenkedünk valakinek vissza kell állítania a rendet, ha felelőtlenkedünk valakinek felelősséget kell vállalnia. Azon az áron lehetünk gyerekek, ha valaki elviszi a felnőtt részt.
Lehet, hogy nem volt olyan gyerekkorunk, amilyen szerintünk megilletett volna, és most pótolni szeretnénk, tulajdonképpen érthetően. Vagy valamiért nem lettünk felnőttek, és csak ehhez értünk. Esetleg a másik annyira felnőtt vagy szülő, hogy nekünk csak ez marad mellette. Számos dinamika lehet egy szülő gyereksége mögött.
Aztán van olyan is, hogy az anya szintén szeretne gyerek lenni. Hogy az apa legyen kicsit a felnőtt, ő meg végre elengedhesse magát egy kissé. Partner-e ebben a másik? Egyáltalán képes-e felnőtteskedni a gyerek és gyerekeskedni a felnőtt, vagy már végérvényesen merevek a szerepek? Lehetnek-e mindketten egyszerre gyerekek, vagy akár az egész család? Mindenképpen jó játék lenne.
