Pedig mi tudjuk, ki milyen. A politikusról, munkatársról, szomszédról, családtagról simán eldöntjük, gyakran egyetlen negatív jelzővel. Simán, hiszen elég megvizsgálnunk egyetlen mondatát, gesztusát, tettét máris kiderül: egyértelműen szentségtelen vagy tisztátalan. Amúgy is, de hozzánk képest pláne.
Merthogy két dolgot nagyon tudunk, megítélni és kategorizálni. Egyébként mindkettő fontos és praktikus is, mégiscsak el kell helyeznünk az embereket valahol a világunkban. Viszonyulni kell hozzájuk, amihez kell egy erkölcsi meghatározás a bizalmi, elismerési, szeretet-utálati rendszerünkben. Nomeg bedobni őket a különböző fiókjainkba, ahol felcímkézve el lehetnek a többi szentségtelen és tisztátalan között. Kinek hány fiókja van, egyszerűbb rendszerekben elég néhány darab, amiben minden és mindenki helyet talál.
Észrevehető, hogy aktuális jelzőink hiányt fejeznek ki, egyben feltételezik, hogy mindez bennünk viszont megvan. Mi tudjuk mi a szentséges, van egy szuper értékrendünk, és aki ennek akár csak egy kis részét is másként látja, az szentségtelen. A tisztaság valamivel nehezebb, hiszen annyira azért nem vagyunk tiszták, de mindig meg tudjuk magyarázni. A tisztátalanok meg biztosan nem, meg hát ne is magyarázkodjanak, az milyen szánalmas már. Ők egyszerűen olyanok és kész.
Itt Péter beszél, aki most szakít fiókos szekrénykéjével. Nem egy könnyen, neki is trauma lehetett. Kellett némi előkészítés, hogy kilépjen a bizonytalanba és bonyolultba az egyszerű stabilból. Meg kellett mutatni neki, konkrétan látomásban, mi is a helyes hozzáállás, létezik a fiókokon túli világ. Ami persze ugyanaz a világ, de mégis más. Komplikáltabb de gazdagabb is.
Ráadásul az a fő kategóriák, amiket oly egyszerű volt használni, immár használhatatlanok. Senki nem szentségtelen vagy tisztátalan, ki kell üríteni a fiókokat, a tartalmukat máshová pakolni, ezeket pedig lezárni. Pedig milyen kényelmes volt. Lehet kellenek új fiókok, akár az egész rendszert újra kell gondolni. Nagy munka. De hát ilyen az, ha közelebb kerülünk a valósághoz.
