Az árulást gyakran elárulásként használjuk, mostanság leginkább hazaárulásként. Ami érdekes dolog, hiszen a haza nem az enyém, hogyan is tudnék kereskedni vele? És ez igaz az egyéb elárulásokra is, általában nem haszonszerzésként jelenik meg egy kapcsolat, barátság, szövetség elárulása. Sokkal inkább a hűtlenségre, lojalitás hiányára, rosszabb esetben ártó szándékra gondolunk ez alatt. És inkább szitokszóvá kezd válni, sértéssé, minősítéssé, ami esetleg tényleg ilyen szándékra vagy cselekvésre utal, de akár nem is.
Már az is árulásként fogalmazódhat meg, ha nem vagyunk úgy szolidárisak, ahogy azt valaki elvárja. Pedig gyakran éppen felelősségtudat lehet a háttérben, mikor nem adunk pénzt a függőnek, nem falazunk a csalónak, nem hazudunk kegyesen valamiről. Számos helyzet lehet, amikor ez rosszul esik, pedig pont a javítás a cél. A kritika nem árulás, az őszinteség sem az, sőt a másokkal való korrekt viszony sem.
Vannak valódi hűtlenségek, kihasználások, ártások és visszaélések. A bizalmunkkal, jóindulatunkkal, együttérzésünkkel, barátságunkkal, elköteleződésünkkel, mindennel, amivel egy kapcsolatban jelen vagyunk. De ami nem ilyen, arra ne mondjunk árulást, lehet inkább önvizsgálatnak lenne helye.
Saját szándékaink és hozzáállásunk helyes, etikus, reális, önzetlen és hasonló meghatározása mennyire lehet igaz? Szolidárisak, lojálisak voltunk-e azzal, akitől most ezt hiányoljuk? Van-e erkölcsi alapunk bármilyen vagy valamilyen elvárásokat megfogalmazni? Amire használnánk a „hűségét”, az vajon tényleg közös és jogos érdekünk?
És nem utolsósorban: értjük-e miről van szó, a helyzetet, a történteket, összefüggéseket, vagy csak valamit kiragadunk és árulásként értelmezünk? Mert így akarjuk értelmezni.
