Mert te voltál a segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok. Zsolt 63,8
A zsoltár a pusztában született és a szomjúság, kopárság, kiszikkadtság az indító motívuma. Nekünk is egyre ismerősebb lehet, át tudjuk érezni a puszta kilátástalanságát. Ha még nincs is akkora aszály, mint tavaly, azért a fenyegetettség megvan, optimizmusunk csak óvatos lehet.
Jó, hogy idáig megvagyunk, visszatekintve láthatjuk a segítségeket, meg a nehézségeket is. Bármelyikre nézhetünk. Kesereghetünk, hogy lehetne jobb, örülhetünk, hisz lehetne rosszabb. Mindenesetre a pusztában van aktuálisan Dávid, noha palotában is lehetne. Kérdés, vajon ujjongana-e így egy jó helyen?
A jót hamar megszokjuk, ami nem baj, viszont hamar megszokottá is válik. Úgy érezzük, ez az alap, esetleg ez jár is nekünk vagy megérdemeljük. És valahogy ritkán örülünk. Elkényelmesedünk. Amikor zajlik az élet, kockázatok és nehézségek színesítik napjainkat, sokkal aktívabban gondolkodunk. Számba veszünk veszélyeket, konfliktusokat és mérlegelünk, megoldunk. Többnyire elfogadhatóan, ha nem is tökéletesen. És közben kapunk is, kívülről, felülről. És örülünk. Mert tudjuk, hogy nem magától értetődő, viszont mégis megvagyunk.
A segítség, az ajándék nem jár. Kivételes. Talán személyes. Az életünk is a nehézségekben személyes, akkor a sajátunk. Amikor alakítjuk, alakul. Akkor olyan igazi. És időnként talán ujjongani is tudunk.
