Úgy tűnik a politika a túlélésre játszik, és nem válogat az eszközökben, bármi megengedett, vagy inkább bármit megenged magának, lehetőségei szerint. Válsághelyzetben a gazdaság hasonlóan tesz, ahol csak lehet kijátsszák a játékszabályokat, amik esetleg akadályt jelentenének. A közösségek, családok és egyének is gyakran túlmennek azon, amit eredetileg helyesnek tartanak, merthogy a szükségszerűség. Több ez, mint csak az érdekek uralma, vészhelyzetben mindent lehet, így aktuális érdekeinket vészhelyzettel remekül indokolhatjuk. És ez jogos is, ha tényleg erről van szó.
A túlélés érdekében felhasználhatunk olyan erőforrásokat, amihez jóval meggondoltabban és takarékosabban kéne nyúlni. Megszüntethetünk szabadságokat, alternatívákat, hiszen beszűkültek a lehetőségeink. Okozhatunk olyan károkat, melyek később csúnyán visszaütnek. Kényszerpályán nincs demokrácia, sürgős helyzetben nem lehet szavazgatni. Mindezt abban a hiszemben, hogy ha vége a bajnak majd rendezzük a dolgainkat, kijavítjuk az okozott kárt, visszaadjuk a szabadságot és egyébként is egy kellemes nyugodt életet alakítunk ki. Csak a baj gyakran folyamatos, és nem ritkán az előző válságkezelésünk következménye, durvábban.
A túlpörgetett katasztrofizálás nem csak makro-, mikrovilágunkról is szólhat, kapcsolatainkban kevésbé látványosan érhetjük tetten. Konfliktusoknál könnyedén tudunk később majd nehezen helyrehozható dolgokat elkövetni. Fenyegetve érezzük magunkat – esetleg a másik is –, így simán használunk normálisan elfogadhatatlan eszközöket, amivel mi sem értünk egyet. De most meg kell mentenünk magunkat, önérzetünket, presztízsünket, hierarchiánkat, alfaságunkat, és sok mindent, ami a mienk kell legyen és nem engedhetjük. Így aztán beszólunk, megalázunk, kigúnyolunk, agresszívak leszünk és hasonlóak – ami ebben a helyzetben elfogadható, mert hát tulajdonképpen védekezünk. Mivel nagy veszélyben vagyunk minden eszköz indokolt. Mit akarunk megmenteni? Általában a helyzetünket, önbecsülésünket. Ami fontos nekünk magunkban. Zsigerileg védekezünk vagy támadunk, nagyon.
Jó esetben azonban tekintettel vagyunk a kapcsolatra, még jobb esetben a másikra is. Viszont innen már nem túlélés, a holnappal és holnaputánnal is számolunk. Ez a mérlegelés lehet a túlélésünk kulcsa, amikor már nem csak vegetatívan, reflexből reagálunk. Ami már túl van a reflexen és a túlélésen az a kapcsolat, talán az élet is. Azok vagyunk és az a jövőnk.
