Fura dolog levélnek álcázott végzést – hiszen ami felszólít, utasít az minimum végzés vagy határozat – küldeni olyanoknak, akikkel semmilyen függőségi- vagy akár másmilyen kapcsolat sincs. Hisz ha lenne valamilyen függőség akár a fenyegetés is beleférne, de hát így nincs mivel hatékonyan fenyegetni. Maradhat a „lelki terror”, egy preambulum, mint a jogszabályok elején, amivel illik egyetérteni és ami indokolja a továbbiakat. Itt a felvezetés valamilyen erkölcsi magasságokra és felelősségre apellálás, egészen patetikus fennköltségig elmenve. Ami jelen esetben túlzás.
Ezt követi a felszólítás, mit kell konkrétan tenni azért, hogy az felvezetett csodálatosság beteljesüljön. Aktuálisan véradásról van szó, de persze lehetne bármi más is. Ha ezt megtesszük jók leszünk, ha nem, abba nem is jó belegondolni. A jóságnak ez az útja. Kész.
Azért fura, hogy a jóságot nem lehetőségként vagy ajánlatként mutatják be, hanem parancsba adják. Akkor ez már mennyire jóság? Jár-e érte dicséret – ha egyáltalán jár a jóságért persze –, vagy elég a tudomásul vétel. És örüljünk, ha elmarad a büntetés…
Ráadásul a megszólítottak valószínűleg tudják mi a jó és gyakorolják is, jelen felszólítástól függetlenül. Akár már sok év alatt sokszor adtak vért, vagy egyéb, aktuálisan fontos jónak kikiáltott dolgokat műveltek. Furán érzik magukat így kioktatva, akár a szerző patetikus ömlengésétől, akár a attól, hogy olyat parancsolnak nekik, amit már egyébként is gyakorolnak. Ráadásul a szükséges erkölcsi alap sem látszik, mi alapján is mondja ez a valaki a valamit?
A dilemma az, hogy mi legyen, teljesítsük a felszólítást, vagy ne? Hiszen egyetértünk vele, miért ne? Viszont ha igen, azt hihetik, hogy a felszólításnak engedelmeskedtünk, így veszik majd a bátorságot és rendszeresen instruálnak, mikor mi a jó. A kívánt jó megtevése a szerző hatalmi meggyőződését erősítheti, azt hívén, hogy ilyen nagy hatása volt. A jó cselekvése viszont magáért a jóért történik, nem akadályozhatja azt mások rárakódó tévképzete. Jó az is, ha a parancsolót felébresztjük, élve szabadságunkkal. Egyébként nem akkora és nem egyszeri alkalomról van szó, hiába a nagy duma az elején. A jó tevésének nem ez az egy módja és időpontja létezik – ugyanez máskor is megtehető.
Pedagógiailag a tartózkodás vagy bejön, vagy nem – a felszólító vagy belátja, hogy nincs hatása és magába száll, vagy még fokozza előíró típusú tevékenységét. De ez már az ő dolga, kevés hatásunk lehet erre.
