Meg kell találnunk az egyensúlyunkat, ami a sajátunk és így sokféle lehet. Kicsit több múlt vagy kicsit több jövő, stabilabb vagy dinamikusabb, biztonságosabb vagy kockázatosabb. Nagyon eltolódni egyik irányban sem szerencsés.
A jövő nélküli múlt megállás vagy akár visszafelé haladás. Lehet benne sok önigazolás, magyarázkodás, egyoldalú vagy torzított emlékek. Csábító akkor is, ha szörnyűségekkel, tragédiákkal teli, de akkor is ha szép és nosztalgikus. Amikor nem tudunk vagy nem akarunk (merünk?) kilépni ebből. Így beleragadunk, ebben élünk.
Múlt nélküli jövő pedig azért valószínűtlen, mert alaptalan. A mi jövőnk, és mi folytonosak vagyunk, magunkat visszük a jövőbe. Képességeink, készségeink, tudásunk megmaradnak új lehetőségekkel, helyzetekkel is. Hogy mi ment vagy nem ment eddig, az nem változik hirtelen. Kevés kivételtől eltekintve befektetett munkával tudunk változni. Lehet (és olykor kell is) új lapot nyitni, kevesebb korláttal, kötődéssel – de akkor kevesebb támasztékunk is marad. Egészen üres laphoz meg valami nagyon drasztikus kell, környezetileg és személyileg is.
Mind a múlt, mint a jövő alkalmas arra, hogy elfordítson a valóságtól. Ráadásul a jelen abszolutizálása is, az élj a mának szintén a egyfajta tagadás, mind a múlté, mind a jövőé. Amikor azt mondjuk nem számít, nem érdekel.
Ezekkel együtt lényeges, hogy éljük az életünket. Mert a fentiek mind az élet tagadásai, elutasított felelősségek, lehetőségek, erőforrások. Nem szerencsés tagadni egyik időt sem, jó megélni a jelent a múltra támaszkodva és a jövőt építve. Szép harmonikusan, ez az ideális.
Persze nem vagyunk ideálisak egy ideális világban. Így aztán billegünk. Aminek ráadásul lehet helye, létjogosultsága. Van amikor tagadásra van szükség, kiszállásra, távolságtartásra. Csak ne legyen ez állandó, a ne maradjunk úgy. Hiszen a tagadás az csak tagadás – az igenlésben viszont erő van. És élet.
