Sebezhetőek vagyunk, érzékenyek sérülésekre. Az érzékenység jó, ezzel vagyunk itt, ezzel vagyunk jelen a világban. Persze nem kellemes, hisz nem csak kellemes ingerek érnek minket. A simogatás mellett a fájdalmat is érezzük, a kellemes illatok mellett a kellemetlen szagokat. Az érzékelés ára, hogy jót és rosszat is tapasztalunk. És ha döntően bántó dolgokat észlelünk vagy bántónak érezzük, könnyen megfogalmazódik, hogy jobb lenne nem érezni. Kényelmesebb, biztonságosabb.
Az érzéketlenséggel azonban igen sokat veszítenénk: nem lennénk jelen. Amíg itt vagyunk, addig zavar, bánt, fáj. Ezt rosszul éljük meg, de megéljük. Érzéketlenül meg sem éljük, nem lesz a mienk, talán az a legrosszabb, ha már nem is rossz. Ha már nem hat ránk az az igazán ijesztő. Akkor felmerülhet, hogy valami baj van velünk.
Az érzésnek, érzékelésnek nem az a feladata, hogy mindig kellemes legyen, hanem hogy valóságosak legyünk a valóságos világban, ami olyan amilyen és amiben mi is olyanok vagyunk, amilyenek. A kellemes persze kellemesebb, a jó érzések jobban esnek, de irreális lenne csak ezeket várni, ráadásul unalmas is. A kellemesnek és a jónak megvan az ára, olykor igen nagy.
Sérülékenységünk mindenesetre nem csapás és átok, hanem bizonyítéka annak, hogy alkalmasak vagyunk a kellemesre és jóra, meg tudjuk élni ezeket. A sértődésünk sem szégyen vagy titkolandó, csupán jele és következménye a sérülésünknek. Amin remélhetőleg túl leszünk és rájövünk, hogy még így is megéri.
