Egymaga feszítette ki az eget, lépdel a tenger hullámhegyein. Ő alkotta a Nagy Medvét és a Kaszáscsillagot, a Fiastyúkot és a Dél csillagait. Jób 9,8-9
Mekkora a világunk? Nem könnyű meghatározni, hát még felfogni. Annak idején a tenger hullámhegyei – dinamikus időjárás esetén – nagyobbak lehettek a legnagyobb házaknál. Az már elég nagy valaki, aki ezeken lépdel. A kifeszített ég még nagyobb persze, simán elfér alatta a tenger minden legnagyobb hullámával, de a városok, szigetek, szárazföldek is mind.
Innen nézve kicsi világ volt az, mind kifelé, mind befelé. A Nap is közelebb volt, a csillagok is felfogható távolságban. Valahol messze, de úgy egy kalap alatt volt mindegyik. Szó sem volt fényévekről, milliárdokról, ekkora számok sosem kellettek. És az apróságok sem voltak ismertek, mint a sejtek, pláne nem az elemi részecskék. Szóval a mostanihoz képest mélységében és magasságában is szűkebb világ volt, jóval kevesebbről tudtak.
De vajon Istenük is kisebb, kevesebb volt? A világ és Isten nagysága összefügg. A világ persze olyan-amilyen, akkora-amekkora, de mégsem mindegy, mennyire érezzük át nagyságát, összetettségét, csodálatos voltát. Egy dolog, hogy valamit tudunk fényévekről és elemi részecskékről, de ténylegesen része ez világunknak – annak ahogy ránézünk? Lehet egy nagy, tágas világban is úgy élni, mintha kicsi lenne, akkor az akkora. Minden világunk határos, legyen az a tenger hullámhegye vagy a Higgs-bozon, a határainkig tudunk felfogni, és azt látjuk, Isten azon túl van. Mindig.
És nem csak a fizikai világra kell gondolnunk. Ahogy az embert, a társadalmat értelmezzük, egyre jobban rácsodálkozhatunk összetettségünkre, bonyolultságunkra, ezzel együtt egyszerűségünkre, logikusságunkra is. A magunk megismerése is nagy kaland, táguló horizont, és mindig van tovább. Kérdések, dilemmák mellett olykor válaszok és megoldások is vannak. De mintha itt sem lennének végső válaszok, lezárt megoldások.
Lehet, hogy Isten a mindig túl és mindig tovább istene?
