Ebből is következik, hogy ha valami hiányzik, azt kitalálják. Ha egy életrajzi adat ebben a környezetben ilyen szokott lenni, beleteszik. Vagy akár webes hivatkozásokat, cikkeket hallucinálnak a válaszukba. Belelátják azt, ami nincs, de így lesz kerek a világuk. Legfeljebb majd bocsánatot kérnek. Tök jó az udvariassági moduljuk.
Nincs ez máshogy embereknél sem. Egy beszélgetésben, interjúban, iskolai feleletnél előkerülhetnek tudásbeli hiányosságaink. Mi is kikerekítjük, vélelmezzük bizonyos adatok meglétét, mintha tényleg lennének és mi tudnánk. Kicsit próba-szerencse. Meg egyébként logikus amit mondunk, ha nem így lenne, akkor is így kéne lennie, ahogy előadjuk. Nem nagy dolgok ezek, hiszen mondandónk nagyja rendben van. Az általunk közöltek döntően megállják a helyüket, a kis hallucinációnk jó esetben nem sok vizet zavar.
Aztán ha szerencsétlenségünkre pont a felé kanyarodna a társalgás, mi is bekapcsoljuk udvariassági modulunkat vagy, rosszabb esetben, próbálunk kitartani hallucinációnk valódisága mellett. Akár további hallucinációkkal érvelve. Jönnek az alternatív tények. Ami aztán nem virtuális, hanem inkoherensen fiktív, kétségbeesett próbálkozás. Szerencsére idáig ritkán fajul.
Gond ez? Végülis normális, hogy próbáljuk megőrizni integritásunkat, megfelelni az elvárásoknak. Erre vagyunk kitalálva. Mégis jó megoldás lehet, ha hagyjuk megdöccenni a beszélgetés lendületét. Jelezzük, hogy nem tudjuk, nincs mit mondanunk, végső esetben, hogy tévedtünk. Általában belefér. Ráadásul magunknak is felszabadító, innen már nem bukunk le. És hát a Wikipédia sem mindentudó, nem hogy mi...