Volt egy vitám egy vezetővel, jeleztem neki, hogy vezetőnek lenni felelősség, mire kijelentette: vállalja a felelősséget. Ami aztán nem jelentett semmit, hiszen kiderült, anyagi felelősséget nem, erkölcsit sem, tulajdonképpen a mondat gyakorlatban nem jelentett semmit. Ha meg nincs tényleges jelentése, akkor csak frázis, és már nem tudni ki is a címzettje, aki hallja, vagy aki mondja. Jól hangzik azért.
A felelősség kényelmetlen és kellemetlen. A saját magam vagy gyermekem (párom, barátom, beosztottam, munkatársam stb.) cselekedetei rám nézve is jelentenek következményeket. A történtek hatását vállalnom kell, még ha szándékolatlan vagy véletlen is eredetileg. Ha valami jól alakul, szívesen felvállaljuk. A kellemetlenebb helyzetekben derül ki, mennyire vagyunk egyenesek, hogyan hárítunk – hisz mindannyiunknak vannak ilyen-olyan elhárító mechanizmusai. Mentegetőzhetünk, foghatjuk másra, akár hazudhatunk is, számos megoldás van.
A felelősségvállalás egy felnőtt megnyilvánulás, amikor elfogadjuk a hátrányokat. Magunk vagy azok miatt, akikért felelősséget vállalunk (felelősséggel tartozunk) elszenvedünk anyagi kárt, megszégyenülést, egzisztenciális következményeket, ami ezzel jár. És lényeges a vállaljuk, nem akkor, amikor sarokba szorítanak, ránk bizonyítják, számon kérik. Mert akkor az már ítélet, az más.
Komoly bátorság kell a felelősség vállalásához. Zsigerből nem ez jön. De ha megtesszük, mégiscsak helyreáll egy rend. Egyenes lesz a világ, nem kell félnünk, titkolóznunk, manipulálnunk. Felszabadító is. És az a szabadság, ha erre – amennyire lehet – alapvetően készen állunk.
