Hangulatilag a komolyság egyfajta komorsággal is társul, kicsit ünnepélyes, kicsit visszafogott, távolságtartó, olykor erőltetett. Nagyjából ellentéte a felhőtlen és laza hozzáállásnak, amit szívesen látunk és ami oly csábító, ráadásul könnyűnek tűnik.
A laza és felhőtlen hozzáállás azonban gyakran érdektelenséggel párosul. Felületesen és általában egoistán viszonyulunk a dolgokhoz, csak az számít, ami közvetlenül érint, de az sem nagyon, hisz majdcsak lesz valahogy. Kívülállóként és kevéssé lelkes szurkolóként vagyunk jelen, még akkor is ha mi vagyunk a pályán és nekünk kell játszani. Ebben segíthetnek a mindenféle függőségek, adnak egy tompaságot és már kevéssé számít a valóság, kapcsolataink, sőt saját magunk sem.
Eltompítva nem fájnak úgy a dolgok, de örülni sem tudunk. Egy szürke életet élünk, ami nem olyan rossz, de biztosan nem is olyan jó. Ráadásul nem is érdekel, kevéssé számít. Kis energia befektetésével megkapjuk azt a kicsit, ami még elég, egyébként ki tudja mi lenne. Halványan vagyunk jelen.
Ha komolyan vesszük a dolgokat, elsősorban magunkat, más a helyzet. Semmivel nem könnyebb, vagy fájdalommentesebb. Előkerülnek felelősségek. Valóságosabbá válik a jövő, minden dilemmájával, és azzal, hogy mi is hatunk rá. A helyzetek és problémák túllépnek a közhelyeken és szóvicceken, kevésbé hagyhatóak figyelmen kívül. Feltámad az érdeklődés és kíváncsiság is, a világ ismét izgalmas és újszerű lesz, amilyen mindig is volt egyébként. Ismét csodálkozunk jó és rossz dolgokon, megértünk és megtapasztalunk helyzeteket, eseményeket, történéseket. A pályán vagyunk és játszunk, nem a lelátón, nézőként.
Annyi minden kell ehhez, és nem biztos, hogy megéri. Hiszen nem könnyebb vagy kényelmesebb. Olykor akár kegyetlen is lehet. A sok befektetett bátorság, tudatosság, kockázatvállalás és munka nem tesz feltétlenül boldoggá és elégedetté. Viszont egyre inkább visszaszerzünk valamit, ami a miénk lehet és annak is kéne lennie: a világot és magunkat.
