Szeptember 21-e négyszeresen jeles nap: A magyar dráma napja, ENSZ nemzetközi békenap, A hála világnapja, Alzheimer-világnap
Biztosan lesznek tartalmasabb és hosszabb értekezések a témában, itt csak röviden.
Talán a leginkább hívószó a fentiekben a béke és a hála. Evidensnek tűnik hálásnak lenni a békéért. Merthogy alapvetően békében élünk. Ami persze nem jelenti, hogy feltétlenül könnyű és egyszerű az életünk, de valamennyire kiszámítható és életveszélyes fenyegetettségtől mentes. Nem kis dolog ez, körülnézve a világban nem is magától értetődő.
Béke kapcsán klasszikus felosztás a külső és belső béke, utóbbi olyan állapot, amit a körülmények kevéssé befolyásolnak. Optimális esetben. Node akarjuk-e, hogy ne hasson ránk a külvilág? Merthogy ez érdektelenség is lehet vagy saját (akár igen jól felépített) világunkba záródás. Baj esetén cél-e, hogy jól érezzük magunkat, vagy inkább rosszul és tegyünk a baj megoldásáért? Az én békém – pl. hagyjatok békén – a cél, vagy békét teremteni és a megvalósult külső harmóniát megélni? Jár nekünk a béke, vagy feladatunk?
A hála kapcsán előfeltétel, hogy valami jóról legyen szó, amit mi is jónak ítéljük. Valamint ez a jó nem jár nekünk, mégis megkapjuk. Két buktató van tehát: ha nem tartjuk jónak a dolgainkat, illetve ha nem megköszönjük, hanem követeljük, járandóságként kezeljük. Mindkettő előfordul, amikor nem értékeljük amink van, illetve magától értetődőként használjuk. Két külön világ az, ahol a hála a hangsúlyos és ahol lénygében állandó a sértődöttség, hiszen nincs minek örülni.
Nem vagyunk persze képesek magunkból kierőszakolni sem a békét sem a hálát. Nem is lehet elvárás, hogy permanensen csodálatos harmóniában és hálatelt szívvel leleddzünk e világban, ami egyébként nem igazán indokolja ezt. Mégis dolgozhatunk ezeken, lényegében magunkon, elsősorban észrevéve a jót, majd követve és előbb-utóbb megvalósítva. Nem feledve – Alzheimer ide vagy oda – hogy világunk továbbra sem a békéről vagy a háláról híres, ami nem csak magyar dráma.
