Kortól, nemtől, lényegében minden személyes jellemzőtől függetleníteni lehet ezt a megszokott mondatot, amiben egyszerre van elfogadás és elutasítás. Mint oly gyakran, szinte minden kapcsolatban.
Elfogadni azt szoktuk, ami tény, természeti törvény, befejezett és megmásíthatatlan. A gravitáció, az időjárás ilyen, nem feltétlenül tetszik, de ez van.
Elutasítani pedig azt szoktuk, ami nem tetszik, kellemetlen számunkra, kifejezetten káros, valamiért elfogadhatatlan.
Egymással is így vagyunk, egyszerre tudjuk, hogy ez van, közben meg jó lenne kissé másképp. Magunk miatt, de olykor a másik is számít. Mert van, amikor nem csak a saját érdekeinket nézzük, hanem a másikét is, számára is jobb lenne másként, neki is kellemetlen.
És az egyszerű helyzetből kiindulva lassan egy igen bonyolult helyzetet látunk. Elfogadom a másikat, elismerem, tisztelem, esetleg szeretem is. Éppen ezért fontos nekem, hogy mi van vele, szeretném ha jól lenne. Viszont a társasága, jelenléte vagy bizonyos megnyilvánulásai kellemetlenek számomra, azokat kevésbé ismerem el, tisztelem vagy szeretem. Vagy akár ellenszenves is lehet ez az ellenszenves összetevő. Mert ez az ő része, alkotó eleme, de sokkal jobb lenne nélküle. Neki is, nekem is.
Ahogy ez elindul, úgy idővel fokozódik, talán a benne levő jó is még jobbnak tűnik, de hogy a rossz az rosszabbnak, az biztos. És a kezdeti alapvetően pozitív érzéseim egyre negatívabbakká válnak, egyre reménytelenebbnek tűnik az egész helyzet, rossz irányba alakulnak a dolgok.
Ez már nem az a kapcsolat, nem arról szól. Ő már nem az akivel kezdtem, és talán én sem. Kialakul a kiábrándulás, tehetetlenség, egyre ritkább és halványabb a remény valami jóféle változás felé, akár csak egy kicsit is. Volt sok próbálkozás, kedves, haragos, olykor fedeztem vagy felvállaltam konfliktust. Időleges javulások és nagy romlások.
Elvileg tudom, hogy az ő élete, de részben mégis az enyém is. Olykor nagyon, máskor csak kicsit, de mégiscsak összetartozunk. Az ő élete láthatóan élhetetlenné kezd válni, engem meg húz magával. El is kéne szakadnom, meg is kéne mentenem. Ki kéne alakítanom a saját, önálló életemet, vigyázni kéne magamra, miközben tart ez a kapcsolat. Talán megtart, talán visszatart, de egy olyan kapcsolat, ami most nekem kikerülhetetlen tényező.
Nyomaszt a felelősség, én is tehetek a kialakult helyzetről, az állapotáról, legalább részben miattam van. Követtem el hibákat vagy elmulasztottam dolgokat, de biztos, hogy nem voltam elég jó, mert akkor nem ez lenne. Szégyellem is hát a kialakult helyzetet meg haragszom is, magamra, a másikra, a körülményekre, az egészre. És csak romlik, én meg tanácstalan vagyok.
Pedig nem volna rossz gyerek, csak…
