A kíváncsiság tudatlanságunk, ismerethiányunk beismerése, amire lehet egy megoldás a hit. Ha van egy kialakult hiedelmünk, máris olyan, mintha tudásunk is lenne, így okafogyottá válik a kíváncsiság, megszűnik az érdeklődés. Immár elégedetten hátradőlhetünk, tudjuk miről van szó.
A tudás korlátozottsága mindig felvet további kérdéseket, fenntartja érdeklődésünket. Ahogy igaz lehet ez a hitre is, hisz az sem abszolút. Valamit valameddig elhiszünk, de azért mindent nem, onnan meg kezdődnek a kérdések. És kérdések mindig vannak, csak hát néhány válasznál érdemes megállni, megállapodni. A megértés az, amikor nem kérdezünk tovább, mert aktuálisan elég amit értünk – nem mintha nem lehetne tovább kérdezni.
Szóval a kíváncsiság aktivizál. Lehet túlzásba vinni, és ebben is meg kell találni a mértéket. Gyakoribb azonban, hogy nem vagyunk elég érdeklődők, hanem érdektelenek. És passzívak. Elég a hitünk, magyarázatunk, nem teszünk további erőfeszítéseket. Ilyenkor megáll a fejlődésünk, hiszen nincs már hová, meg főleg miért. Nem érdekes, és mi sem vagyunk azok.
Leginkább akkor káros az érdeklődés hiánya, mikor problémáink vannak – így hát szinte mindig. Elfogadjuk és belenyugszunk, hogy ilyen a helyzetünk, kapcsolataink, saját magunkhoz való viszonyunk. Rosszul érezzük magunkat, de nem kérdezünk, nem nézünk utána, nem hisszük, hogy lehet másként és úgy véljük, tudunk eleget, nincs ennél több. Az érdektelenség konzervál, sőt minden megoldás és változás akadálya.
Mindig lehetséges és érdemes rákérdezni magunkra, másokra, a világra, helyzetekre, jelenségekre, folyamatokra… Főleg ha valami gondunk, de legalábbis dolgunk van ezekkel. Hogy jobb legyen. Legalább valamivel jobb.
Lehetünk és legyünk kíváncsiak. Hiszen érdekes, ami körülöttünk meg bennünk van. Kérdezni, rácsodálkozni pedig élmény is. Hát még, ha aztán valami válaszok is körvonalazódnak…
