Akkor ezt mondta Sára: Nevetségessé tett engem az Isten… 1Móz 21,6
Milyen csúnya dolog már nevetségessé tenni valakit! Milyen Isten az, aki megalázza a híveit? Nem csoda, hogy otthagyjuk, választunk valami barátságosabb kis ezoterikus, pszichedelikus, spirituális vagy hasonló fennkölt világnézetet, ami tiszteletben tartja méltóságunkat. Ahol mi vagyunk a világ közepe, körülöttünk forog minden és az univerzum csak az óhajainkat lesi. Na ilyen hitek kellenek, nem ahol tévedéseinkkel és korlátainkkal szembesítenek.
Sára mintha keseregne, noha épp az öröm ideje, mikor egy elég nagy ígéret teljesedik be, praktikusan fia születik igencsak csodálatos módon. A csoda meg sokszor nevetséges, hiába ígérték meg, mégiscsak abnormális. Milyen gáz az, ha a megszokott és kiszámítható dolgok felrúgódnak, a kialakult kis öreges és nyugodt világunk felpezsdül. Ki akarna száz évesen egy újszülöttel járó minden nyűgöt? És abszurd is, groteszk is, valami baj van ezzel az egésszel már ránézésre.
De talán nem csak kesereg Sára. Lehet ez megkönnyebbülés is. Egy gyermektelen – ami akkoriban megaláztatásnak számított – élet vége felé, most hirtelen jön valami jóvátétel, helyreállítás. Az eddigi keserűség, hitetlenség, negativitás válik nevetségessé a beteljesülés fényében. Talán a megkönnyebbülés nevetése ez, egy felszabadultság. Nem megaláztatás, hanem diadal, győzelem.
Isteni magasságokból lehetünk nevetségesek. A kicsinyességünkkel, keserűségünkkel, szűklátókörűségünkkel, begyöpösödött gondolkodásunkkal, semmi újat nem váró életvitelünkkel. Ami valahogy semmiről nem szól. Ezzel együtt mégsem vagyunk jelentéktelenek, úgy tűnik csak megvan az az méltóságunk, hogy figyelmet kapunk. Akár egy nevetségessé tétel erejéig, ami azért valami új kezdete. Mért ne kezdenénk nevetve?
